Colynak volt egy cikke, amelyben arról írt, hogy vannak zenekarok, amelyeket nagyon kedvelt, de egy idő után, ilyen-olyan ok miatt „kiszeretett” belőlük, de leginkább azért, mert már nem találta elég jónak a lemezeiket. Ehhez a cikkhez hozzászóltam, hogy nálam olyan is van, hogy néha „visszatérek” egy-egy bandához. Természetesen akkor, ha kijön egy olyan album, ami újra tetszik.
Az Arcturusnak ez az 5. nagylemeze. A La Masquerade Infernale albummal (2. LP) dobtak egy nagyot, majd a Sham Mirrors-szal tartották a szintet, de az utána jövő Sideshow Symphonies egyáltalán nem tetszett. Ekkor letettem a bandáról, a korábbi albumaikat sem nagyon hallgattam. Talán a zenekar is érezte a megtorpanást, mert két évre rá (2007) feloszlottak, illetve hosszú pihenőt tartottak (nézőpont kérdése).
Rá négy évre újra aktív lett az együttes, 2015-ben megjelent az Arcturian, ami nálam nagyon nagyot robbant. Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog ez a dalcsokor-gyűjtemény, amit jelenleg a legjobb lemezüknek tartok, és „örökös” kedvencnek is mondhatok.
Skandináv fém című írásomban már említést tettem az északi zenészek különböző projektjeiről, alkalmi zenekarairól. Az Arcturust is nevezhetjük valami ilyesminek, bár „rendes” együttesként működnek, koncerteznek. Az alakulás óta sokan megfordultak a bandában, nem is sorolnám fel egyenként a zenészeket, de mindenképpen említést érdemel Hellhammer (Jan Axel Blomberg, dob) és Steinar Sverd Johnsen (szintetizátor), akik az együttest alapították. Sverd ráadásul a csapat zenei agya is, a dalok nagy részét ő komponálja.
Az Arcturian-on I.C.S .Vortex énekel, aki ugyan nem ős-tag, de a La Masquerade…albumon már felbukkant pár nóta erejéig, illetve a Sideshow Symphonies-en végig az ő hangját hallhatjuk. Dimmu Borgir lemezkritikámban már szóltam arról, hogy ő az egyik kedvenc énekesem, viszont érdekes, hogy pont a Sideshow… lemez lett számomra csalódás. De az Arcturian mindenért kárpótolt!
Nem mennék bele abba, hogy milyen zenét is játszik a banda, mert teljesen kategorizálhatatlan a muzsikájuk. Szokás avantgárd metalnak nevezni, de szerintem túlmutat minden skatulyán. Rendkívül változatos az anyag, a gyors, black-es részeken át (Angst) az elvont, pszichedelikus témákig (Journey) minden megtalálható, de ezeket olyan remekül vegyítik, hogy nyoma sincs az öncélúságnak. Rögtön az első dalban (Arcturian Sign) szinte mindenből – a tempós és lassabb részekből, a remek dallamokból és a teljesen egyedi hangszerelési megoldásokból is – ízelítőt kaphatunk.
Vortex egy interjúban elismerte, hogy a szövegek nagy része kapcsolódik drogos élményeihez, amelynek remek aláfestése ez a zene. Néha mintha tényleg nem evilági muzsika lenne, egy másik univerzumba kalauzol el bennünket (az Arcturus név sem lehet véletlen). Az album hangzása is elég érdekes, nem is lehet szavakkal leírni, ezt hallani kell. A nem mindennapi hangulatot a szintetizátor és a klasszikus hangszerek is erősítik (Game Over, Crashland), de a gitárok is rendesen kiveszik a részüket ebből az „utazásból”. Vortex hangját nem tudom eleget méltatni, teljesen egyéni az orgánuma, a magasakat kiválóan hozza, de ha kell, bármelyik hangtartományban otthonosan mozog. Jó példa erre az egyik személyes kedvencem, a Demon című nóta: komótosan kezdődik a dal, Vortex itt inkább mélyebben énekel, majd egyre feljebb viszi a hangját, a tempó is egy kicsit gyorsabb lesz, a szám végén pedig már szárnyal a magasak között.
Hellhammer sem véletlenül a világ egyik legjobb dobosa: minden dalban változatosan, precízen és dinamikusan üti a bőröket.
Az utolsó előtti számban (Archer) is érdekes zenei megoldásokat hallunk, de a legfurcsább a záró tétel, a Bane. Ennek a dalnak a (majdnem) közepe arra emlékeztet, mintha egy verklit tekernének. Vortex is „beszáll” ebbe a kalamajkába, nagyon fura az éneke, de tetszik. Majd szépen „kiúszik” a dal, és véget ér a kalandozás.
Eklektikussága okán ez a zene talán nem mindenkinek nyeri el a tetszését, de aki nyitott füllel járkál (és még nem ismeri a bandát), annak melegen ajánlott az Arcturus, és különösen az Arcturian album.
Leave a Reply