Énekesük kiválását követően a Death Angel négy tagja együtt maradt, nevüket The Organization-re változtatták, és két évre rá az első albumuk is megjelent. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy az új formáció zenéje leírható az egyszerű „Death Angel mínusz Mark Osegueda” képlettel.
Induljunk ki az Act III-ből, adjuk hozzá valamennyit a pályatárs Mordred funkys hozzáállásából, a mikrofon mögött pedig Mark Oseguedát cseréljük le Rob Cavestany-ra. És itt hadd dicsérjem meg utóbbi énekesi teljesítményét, ugyanis minőségileg alig van különbség a két fickó produkciója között. Jó, Rob egy kicsit nyávogósan, modorosan énekel, de torokilag teljesen rendben van, szépen hajlítja a dallamokat.
A számok szinte egytől egyig fogósak, ötletesek, persze ahogy fentebb is írtam, ne egy következő Death Angel-sorlemezre számítsunk. Ez a zene más, lágyabb, mint elődei. Nevezhetnénk akár egy projektnek is, amelyben a tagok szerencsére nem nagyon távolodtak el az anyazenekar szellemiségétől. Sőt, egyik másik szám akár az Act III-ra is felférhetett volna. Lírai témák itt is akadnak (Wonder, The Past), de ezeknek a daloknak is felpörgetik a közepét vagy a második felét. Kedvencként a lemezen szereplő számok nagyobbik felét felsorolhatnám, a nyitó Free Burning-től egészen a már említett The Past-ig – felsorolás helyett most legyen is elég ennyi.
Ez az album ihletett pillanatban született, a folytatása viszont (Savor the Flavor, 1995) simán átfutott rajtam. A formáció még ugyanabban az évben, a basszusgitáros Dennis Pepa kiválásával felbomlott. A felsőfokú tanulmányait időközben feltehetően elvégző Osegueda (annak idején erre hivatkozva vált ki az együttesből) 1998-ban csatlakozott ismét Cavestany-hoz és a dobos Andy Galeonhoz, akikkel összehozta a Swarm nevű csapatot, amelynek két EP-je jelent meg (Swarm, 1999 és Devour, 2000). Innen pedig már csak egy ugrás a Death Angel 2001-ben bejelentett újjáalakulása, amelynek első gyümölcse a három évvel később megjelent The Art of Dying album. A történet folytatását ismerjük…
Leave a Reply