Valószínűleg mindenkinek van legalább egy olyan kedvenc együttese/albuma, amit ő a világ legjobbjának tart, de valahogy soha nem kapta meg azt az elismerést, ami szerinte ennek az együttesnek, lemeznek járna. Ráadásul a csapat viszonylag rövid időn belül el is tűnt a színtérről.
Nekem is van ilyen bandám, a Saigon Kick, amelynek lemezei közül a bemutatkozó album a favoritom, de a második korongjuk (Lizard) is nagyszerű volt, az együttes mégsem vált széles körben ismertté. Persze ez is relatív, lehet, hogy a banda maximálisan elégedett volt az akkor elért eladási eredményekkel, valamint nagyszerű turnékat tudhatott magáénak. A 2000-ben történt feloszlás pedig ki tudja, miért történt. Lehet, hogy nem is volt semmi probléma, egyszerűen csak megunták az együtt-zenélést. Ami tény, hogy ezt követően külön utakon indultak tovább.
Mindegy, felesleges ezen agyalni, annak örüljünk, ami van. Van például egy hihetetlenül jó bemutatkozó album! Egy dallamos (mega-dallamos), de kellően kemény, azaz metal anyag, amely beékelte magát a sok thrash/death lemezem közé (1991-et írunk amúgy). Ami ebben a zenében egyből megfogott, azok az egyéni énektémák, amelyeket a leggyakrabban „csordavokállal”, azaz egyszerre több hangon adnak elő. Persze van szólista, kiváló hanggal (Matt Kramer), és vannak ötletes gitártémák (Jason Bieler), szóval minden adott volt a nagy sikerhez. A Lizard albumról ráadásul kikerült egy rádiósláger is (Love Is on the Way), de a banda ezzel sem jutott sokkal előrébb.
Igen, voltak további lemezeik, de őszintén tegye fel a kezét az, aki követte a banda további útját. Mert én eltévedtem. Coly barátomnak említettem, hogy írnék a bandáról, mire ő az válaszolta, hogy a zenekar ma is létezik, tehát ilyen értelemben nem ebbe a rovatba való. Én mégis azok közé az elsüllyedt zenekarok közé sorolom őket, akik kiemelkedőt alkottak.
Leave a Reply