Megint meghallgattam néhány általatok ajánlott albumot. Senkinek a lelkébe nem szeretnék belegyalogolni (hiszen a kedvenceitekről van szó), csupán a személyes benyomásaimat osztom meg veletek.
REALM: ENDLESS WAR (1988)
Az amerikai speed-thrash csapat nagyjából az 1990-es években működött, összesen két nagylemezt (és három demót) adott ki, ez a bemutatkozó albumuk. Vannak rajta egyéni ízek, erőssége a mély háttér fölött kőröző gitár-darázsraj, Mark Antoni magas énekhangja viszont nekem nem jött be. A végére mintha egy kicsit elfáradna, egysíkúvá válna az anyag. A Slay the Oppressor nóta már elsőre is tetszett, a Beatles-feldolgozás Eleanor Rigby-t viszont egy kicsit feleslegesnek érzem.
DEATH ANGEL: THE DREAM CALLS FOR BLOOD (2013)
Nem értem, miért mozog ilyen szűk spektrumon egy zenekar, amelyik sokkal többre is képes lenne? Mark Osegueda miért feledkezik meg a dallamokról, Rob Cavestany (gondolom, ő a csapat fő, ha nem egyetlen dalszerzője) tempók, hangzások tekintetében miért nem visz nagyobb változatosságot a számokba? Azt gondolom, nem elég technikailag, hangzásilag „jó” lemezt készíteni, csupán az emlékezetes anyag válik igazán időtállóvá. Ez a lemez nem a féktelen fantázia szárnyalásának megtestesítője, hanem egy újabb becsületes iparos munka, szó szerint „sorlemez”. Én sajnálom a legjobban.
HAVOK: TIME IS UP (2011)
Az amerikai thrash banda meglepően hasonló muzsikát játszik, mint a Death Angel, és megkockáztatom, a két anyag összevetéséből nem biztos, hogy a Time Is Up kerülne ki vesztesen. A dinamikus, riff-orientált, itt-ott dallamos zene legnagyobb erőssége véleményem szerint Pete Webber dobjátéka, de a többieknek sem kell szégyenkezniük. A négytagú csapat 2004 óta aktív, és elég megfontolva haladnak, hiszen idén még csupán a negyedik albumot várhatjuk tőlük. A Time Is Up a második lemezük: thrashereknek erősen ajánlott!
Leave a Reply