Levente. Egy külön cikket is megérne a faszi. Azon túl, hogy volt basszusgitáros a világhírű Exteryhal-ban, igen jó barátként tartom őt nyilván. Ki is kerestem a kartonját: „jó barát” – ennyi van ráírva.
Volt egy helyünk Egerben, az Amstel. Ott ismerkedtünk meg. A barátnője volt az egyik pultos csaj, akit én is nagyon kedveltem: jó fej leányzó, nagy dumával. Ott kezdtünk el beszélgetni mindenféle zenéről; neki köszönhetek egy pár olyan élményt, amellyel, ha ő nincs, ma szegényebb lennék. Szegény Peter Steele is a kedvenceink közé tartozott. Most éppen a Szeretlek mindhalálig című dalt hallgatom tőle. Kazikat másoltunk, cserélgettünk, főztünk közösen, iszogattunk is, bár Levi nem volt az a nagyivó koma. Sokszor összefutottunk Évinél a helyi videókölcsönzőben, ami valamiféle gyűjtőpont lehetett Egerben, a taxiállomás környékén. Egyszer láttam a csaj bugyiját, nem volt semmi.
Levi mindig is a nyugodt erő volt: sosem sietett, mégis mindenhová odaért. És bagoly módra tudott fél szemmel pislogni. Mondjuk, erre a mai napig képes. Ő az, akivel közös tetkónk van a jobb vállunkon. Ez nem hencegés, nem dicsőség, de van, ami örökre összeköt egy emberrel.
Amikor a PeCsa-beli Type O Negative koncertre készültünk, felhívott:
– Szia, Tibi! Vegyek akkor két jegyet?
– Persze.
A volt feleségem, ezt meghallván, rögvest ugrott:
– Nekem is kell!
– Te is jössz?
– Igen.
– Okés. Levikém, akkor nekem legyen kettő!
– Rendben.
El is zarándokoltunk a koncert helyszínére, meglehetősen szar időben, de a lényeg úgyis bent várt ránk. Sosem felejtem el: a Warpigs volt az előzenekar, amin a volt nejem csodásan érezte magát. Nyilván azt hitte, ez lesz végig. Hát nem. Felment a függöny, és elkezdett esni a hó, levelek is hullottak valahonnan fentről, és az addigihoz képest kábé hatszoros hangerővel megdörrent egy basszus, aminek hatására a leányzó szinte kirepült a küzdőtérről.
Hatalmas buli volt. Steele láncos kis nyakkedvencben nyomult, szerintem csak az volt tíz kiló, plusz ugye a basszusgitár. És tényleg úgy szólt a hangja, ahogy az el lett rendelve. Rekedt, gyomorból induló orgánum, szépen végigvitt gondolatok. És jött az Októberi rozsda. Amit magával hozott a Húsevőkből, hiszen Peter a Carnivore egyik nagy tehetségű tagja volt. Koncert közben egy üveg viszki is elfogyott. Mármint a színpadon. Jó, börbön, ami nem a kedvencem, igaz, nem is locsolgatta a fickó.
Az October Rust az egyik legnagyobb munkája volt, amit valaha le tudott tenni az asztalra. És azt hiszem, a Type O Negative élén találta meg azt, amit keresett, ott tudott igazán nagyot alkotni. Most is az ő számait hallgatom: Christian Woman, Wolf Moon, majd stílszerűen az Everything Dies gördül.
Szerettem ezt az embert, gyászoltam is a magam módján. Nem tépkedtem a hajam, belül volt fájós a dolog. Nem is idéznék semmit az utolsó videók kapcsán, mert minek? Lehetne, hiszen vannak, ott a net, mindenki megkeresheti magának. Mindenki úgy megy el, ahogy számára elrendeltetett. Éppen, ahogy befejezném ezt a kis szösszenetet, a My Girlfriend’s Girlfriend szólal meg. Van ilyen? Van…
Leave a Reply