Mit tehet egy fiatal, aki szereti a metálzenét? Hallgatja, miközben a természet arra szólítja: maga is alapítson zenekart, persze csak úgy, hogy ő a frontember. Fallikus szimbólummal a kezében, hörgőkkel a torkában.
Ez volnék én. És 1988 során megalakult az Exteryhal elődje, a Death Spider. Drapi is készült mögénk, gyakorlatilag minden egyes próba erről szólt: fotózás plusz ivászat. Jómagam, Peti öcsém, Levente és Zacsi.
Én voltam a gitár-ének párosítás, Levi nyomta az alapot (nálam jobban), Zacsi a basszer, Peti tesóm pedig dobolt. Ő a mai napig zenélget, örömét leli benne, még az sem kizárt, hogy hatvanévesen nyerünk egy Grammyt. 🙂
Az, hogy ki hogyan nézett ki, alap volt. Az öcsém még bőven gimis volt, engem azért a történelem tanszéken már jobban megbámultak, amikor begyalogoltam egy összevarrt résekkel díszelgő koponyával. Nagyon szerettem Kozáry tanár urat, akivel rendszeresen jártunk ásatásokra dolgozgatni. Ő is kedvelt engem, mégis azt mondta egyszer egy óriási ajtó árnyékában: „Benjoe, nem látom benned a jövő értelmiségét.” Megértettem. Ráadásul igaza is volt: ha ma tanítanék egy fősulin, én is ráncolnám a homlokomat, látva a metroszexuális jövőt.
Na, mindegy. A próbák kezdetén még volt egy Regent erősítőnk, amit már a második alkalommal kivertünk. Akkorát durrant, hogy beleremegett a közeli taxiállomás. Eleinte még kölcsönkértem a gityót, aztán Szabó Attilától, aki ma a Csík zenekar tagja, akkor viszont még ugyancsak főiskolás volt Egerben, vettem egy gitárt (Muzima? Jolanda?). Diákként ez nagy befektetésnek számított, de volt saját gitárom. Miután a magaménak tudhattam, azzal kezdtem, hogy szétszedtem, és feketére fújtam otthon, Hevesen.
Saját számunk gyakorlatilag nem volt, csak riffelgettünk, iszogattunk és a Pinceklubban próbálgattunk. Sosem felejtem el, hogy a barátnőm, a későbbi, ma már ex-feleségem egyszer bebandukolt a Líceumba, és Endre bácsi, a portás megkérdezte tőle, hogy hová megy. „Ahhoz az emberhez, aki ordít” – válaszolta.
Hozzá kell tenni, hogy mi, akik Egerben éltünk, még csak-csak ráértünk, de az öcsém (dob nélkül ugye nem nagyon megy) Hevesről járt be a városba. Mint minden csapatnál, idővel nálunk is eljöttek a súrlódások. Semmit nem tudtunk felmutatni, de már voltak sztárallűrök. Kezdődött azzal, hogy volt, aki inkább barátnőzött: Levente. Amikor megkérdezték, hogy miért nem jön próbára, csak annyit válaszolt: „Bármikor lereszelem Benjoe-t”. (Mi vagy te, lakatos?)
Aztán ott volt a legkényesebb poszt a pályánkon, a basszusgitárosé. Coly: persze, hogy ő volt a következő basszgityós. Próbálkoztunk. Nem ment. És nem miatta. Az egész dolog elfáradt, mire eljutottunk oda, hogy lett egy hely, amit beszerelhettünk. Nagy meló volt ám összehozni, bepakolni, bekötni, leülni, és aztán gyia, mert van egy napod.
Rövid pályafutásunk alatt is megzabáltunk vagy négy bőgőst. Nem jártak próbára, vagy nem tetszett nekik valami. (Ide kell beszúrnom, hogy Coly pajtás kivétel volt: precíz fickó, ha ő azt mondta, hogy délután négy, akkor azt kőbe lehetett vésni.) Valahogy így került aztán a képbe Tóth Józsi, a Pótkerék zenekar dobosa (Ricsi volt a beceneve). Igen nyugodt erő, akinek ráadásul volt egy fasza Laney erőlködője és egy Fender basszusgitárja.
Ő csinálta meg azt, hogy amikor Zacsi késve érkezett a próbára, mi viszont már beszereltünk, akkor odaállt Zaccs mester elé, és közölte: „Szia Api! Van egy kis probléma.” A megszólított sarkon fordult, és onnantól nem voltak gondok. Ezt követően így állt fel, már nem a Death Spider, hanem az Exteryhal nevű csapat: Tóth József – basszus, Bencsik Péter – dob, Bencsik Tibor – gitár, barking at the moon.
Így, hármasban vettük fel 1989-ben a Pass Muster című demót, amiből adtunk is el néhány darabot az országban. A Rattle Inc. jó reklámfelületnek bizonyult. (Meglepő módon) akadt, aki bírta a zenénket, és volt, aki a fejünket követelte. Colynak hála, az anyag ma is megvan digitálisan. Az eső hangját úgy vettük fel Hevesen, a műhelyben, hogy kitartottuk a magnót a szabad ég alá, így egy kósza tyúkkárálás is rákerült a világhír felé vezető utat megalapozó szalagra. Nehéz, de szép idők voltak.
Aztán Felnémeten találtunk próbahelyet. Meg nem mondom, eredetileg melyik zenekaré volt, egy biztos, a vezetőjüket Csontos Tibinek hívták. Övé volt a garázs. Hangszigetelt. Ekkor már Oláh Levi barátunk (bandatetkó, hejj!) feszített a basszusgitár mögött.
Awards:
• Az eladott kazetták.
• Egyszer a taxiállomásról egy részeg holland megtapsolta, ahogy a Hey Joe-t nyomtuk.
• Adtam autogramot egy kislánynak, aki ezt komolyan kérte.
• Csontos Tibi, amikor meghallotta a zenénket, azt mondta, hogy egy ilyen csapatba szívesen beszállna.
Hozzá kell tennem, akkor lett normális felszerelésem, amikor már nem igazán léteztünk, mint zenekar: Epiphone Explorer, Marshall erősítő, Shure mikrofon, Korg lábgép. Kár, hogy nem lettünk világsztárok. Egyszer egy pszichiáter azt mondta nekem: „Ha maga nem forgácsolja így szét magát, ma híres csillagász lehetne”. Tényleg ezt mondta.
Egy embert nem szeretnék kihagyni a történetből, Jafót. Pár riff a Pass Muster demón tőle származik. Igazi vadbarom volt: értem úgy haza az egri albérletbe, hogy amikor felkapcsoltam a villanyt, egy komplett orgia tárult a szemem elé. Nem számoltam, hányan voltak benne. „Gyere te is” – invitált Jafó. „Dehogy megyek…” Olyan ártatlan szemei voltak a faszinak, hogy adtam nekik még egy fél órát, és kimentem, hogy egy olcsó szivarral feledtessem a napot.
Leave a Reply