Legelső külföldi zenekaros koncertélményemre több mint három évtizeddel ezelőtt, a legutóbbira múlt év novemberében került sor. 1985 óta csaknem 100 csapat fellépést láttam, volt, amelyikét több alkalommal is. Hogy ez sok vagy kevés, nem tudom. Az első ilyen bulim a Nazareth koncertje volt. Munkából érkeztem, és egy olyan lánnyal beszéltem meg „randevút” a BS előtt, akivel addig csak leveleztem. Mivel nem sok pénz volt nálam, éhségem csillapítására öt zsemlét vettem, azokat rágcsáltam, csak úgy üresen. A lány persze nem jött, legalábbis nem találkoztunk.
Az 1987-es, Kisstadion-beli Helloween koncerten a nyári hőségtől eltikkadt tömeget slagokkal locsolták. Az egyik vízsugár közvetlen közelről talált arcon, a szám egy pillanatra tele lett vízzel. Az is itt, vagy az MTK-pályán történt meg, hogy a szemüvegem (akkor még kerek Lennon-okulárét hordtam) lecsúszott az orrnyergemről, az egymáshoz préselődő testek közötti résen át egyenesen a földre. Egy rossz mozdulat valakitől, és összetiporják. A körülöttem állók azonnal szorítottak annyi helyet, hogy lehajolhassak érte és felvehessem. Épségben megúszta.
Az egyik, Landler Művelődési Házban tartott Thrash-Mosh Klubból tartottunk éppen hazafelé vonattal. Az út maximum 15-20 perc lehetett a Nyugatiig, talán annyi se. Ahogy ott ültünk, két mellettünk álló fickó szólított meg bennünket. Elkérték a barátom kitűzőjét, úgymond, megnézni. Talán cseréltek is volna, legalábbis ezt mondták kezdetben. Aztán inkább megtartották az új szerzeményt. „Maradj ott, ahol vagy!” – figyelmeztetett az egyik, arra intve, hogy ne próbáljuk visszaszerezni, ami a miénk. Megalázó helyzet volt, mozdulhattunk volna, de nem ért annyit az egész.
Életem egyik legemlékezetesebb koncertje a Living Colour fellépése volt az A38 Hajón, 2008 októberében. Meghitt, ugyanakkor forró hangulatú buli volt, elképesztő zenészi teljesítményekkel, rendkívül közvetlen muzsikusokkal. A gitárbűvész Vernon Reid tőlem karnyújtásnyira, lehunyt szemmel, révületben pengetett, a basszusgitáros Doug Wimbish lejött az emelvényről, a közönség sűrűjébe szólózni, Will Calhoun pedig egy intergalaktikus dobszólót nyomott le. Örök élmény.
A résztvevőknek ugyancsak az lehetett, amikor tavaly novemberben, az Overkill Barba Negra-beli koncertjének vége felé az énekes Blitz rövid nekikészülődést követően kivetette magát a tömegbe: a közönség szó szerint a tenyerén hordozta.
1991-ben – valószínűleg anyagi okokból kifolyólag – úgy alakult, hogy a Metallica Népstadionbeli koncertjét – sokad magammal – a sportlétesítmény Stefánia úti kerítésén kívülről hallgattam végig. 2010-ben már beljebb jutottam, ám az előzenekarokról szándékosan lemaradva, helyezkedés szempontjából késve érkeztem, és így a mellékelt fotón látható távolságból voltam kénytelen élvezni James-ék legfrissebb produkcióját.
Azóta tartom fontosnak, hogy kedvenceimet a megfelelő közelségből lássam, és ezért hajlandó vagyok mélyebben is a pénztárcámba nyúlni, gondolok itt például a tavalyi Black Sabbath koncert V.I.P. állóhelyre szóló, 31 ezer forintos belépőjére. 2011-ben az első sorból „tomboltam” végig a Judas Priest szigetes koncertjét, s ugyanezt tavaly az Overkill buliján is sikerült megismételnem.
Mindenki más céllal megy a koncertre. Én a hajrázás (általában fél-egycentis a séróm) mellett leginkább fotózom. A múltkor két fickó végig arról beszélgetett mellettem, hogy melyiküknek milyen pengetőket sikerült szereznie a zenészektől és a börzén. Tényleg!
Más pogózik: nem nézi, csak hallgatja és élvezi a zenét. Így, bő 30 évnyi rutinnal a hátam mögött kezdem kitapasztalni, hányadik sortól van biztonságban az ember a lökdösődőktől. Az első sorban igen, a másodikat viszont már „ütik-vágják”. A múltkor – nyilván bármiféle rossz szándék nélkül – akkora elefántpuszit kaptam a porckorongsérves derekamra, hogy hirtelen nem tudtam, mibe kapaszkodjam.
Persze van, amikor inkább csak látjuk, mint halljuk a zenészeket. Az In Flames szigetes koncertjén 2004-ben például a borzasztó hangosítás (ami egyébként nem jellemző a fesztiválra) élvezhetetlenné tette a produkciót. Az Apocalyptica Népstadion-kertbeli fellépésén, valamikor a 2000-es évek elején pedig több szám alatt is egy az egyben elment az erősítés: a közelben állók hallották, a többiek viszont csak elképzelték, mit is játszanak éppen Paavo-ék.
A Guns N’ Roses 1992-es koncertjén annyian voltunk, olyan sűrűn álltunk a Népstadion gyepén, hogy a kiadós (nem novemberi) esőt követően a kollektív testmelegtől (na meg persze egy kis ugrálástól) egyhamar megszáradt a ruhánk. Jeff Scott Soto 2014-es koncertjére viszont olyan szerény létszámú hallgatóság gyűlt össze, mint egy átlagosan népszerű hazai csapat valamelyik bulijára. A teljes magyar rockszerető közösség helyett is én szégyelltem magam…
Leave a Reply