Kiszeretés

Veletek is történt már olyan, hogy valamilyen okból kifolyólag elvesztettétek az érdeklődéseteket egy addig kedvelt, vagy kifejezetten rajongott zenekar iránt? Én számos alkalommal jártam így. Egy idő után nem éreztem izgalmat a csapat új lemezei hallatán; úgy tűnt, az együttes ismétli önmagát, vagy stílusát tekintve egy számomra kevésbé szimpatikus irányba indult el.

Hogy néhány ilyen esetet említsek, a Running Wild munkásságát az 1992-es Pile of Skulls-ig szeretem, utána még megszereztem egy-két lemezüket, de azokat már nem hallgatom. A Grave Digger-től az első két album a favoritom, az 1986-os Digger lemezzel (Stronger Than Ever) ingoványos talajra tévedtek, ami elég volt ahhoz, hogy más kedvenceket keressek magamnak. Hiába adtak ki utána is erős, történelmi témájú anyagokat, azok már nem tartoznak az általam különösen kedvelt lemezek közé.

A Mercyful Fate-től számomra az első két album az etalon, a csapat újkorszakos lemezei viszont már elkerültek. Talán túl sok idő telt el az 1985-ös feloszlás és a hét évvel későbbi újjáalakulás között; addigra én már máshol jártam. King Diamond szólópályafutását az 1990-es The Eye-ig követtem. A Fatal Portrait máig nagy kedvencem, azt követően viszont folyamatosan csökkent a dán énekes lemezei iránti érdeklődésem és a lelkesedésem. Azt gondolom, vannak még rajtam kívül néhányan, akik egy idő után telítődnek King hangjával: egy lemez vagy kettő még belefér, de több – sok belőle.

A Dream Theater az egyik kedvenc zenekarom volt a ’90-es években. A Scenes from a Memory albumig szerettem őket nagyon, utána viszont egyre kevésbé. Az összes albumuk megvan, de a 2003-as Train of Thought korongot követő anyagokat már nem nagyon hallgatom, számot sem tudnék felidézni róluk. Ugyanígy megvan a Kamelot összes albuma is, de a 2003-as Epica óta már nem olyan előkelő nálam a pozíciójuk, mint addig. Konkrétan, az azt követő albumokat egyszer, maximum kétszer hallgattam meg.

Mondhatnánk, hogy cserbenhagytam ezeket a csapatokat, ugyanakkor a zene és a befogadó viszonya szerintem arról kell, szóljon, hogy azt hallgatom, ami tetszik, ami élvezetet okoz. Ahogy a megváltozott irányvonal új rajongókat is hozhat a csapatnak, törvényszerű, hogy néhányan váltanak, és számukra izgalmasabb produkciók felé fordulnak. Fontosnak tartom leszögezni, hogy a fent említett zenekaroknak a mai napig szeretem és hallgatom a jelzett időszakok előtt megjelent lemezeit.

Az énekes-váltás is egy olyan trauma, amely okkal vagy ok nélkül, de kiválthatja az adott csapattól való eltávolodásunkat. Ennek egy része prekoncepció, mondván, hogy „innentől az együttes már nem lesz ugyanaz; jobb nem, csak rosszabb lehet.” Ami aztán vagy így van, vagy nem, mindenesetre a legkényelmesebb meg sem hallgatni az új lemezeket, és a változatlan felállású kedvenceknél maradni, vagy új liblingeket találni magunknak. Erre is számos példát hozhatnék: így vesztettük el egymást például az Accept-tel 1986-ot követően, a Helloween-nel a 90-es évek első felében, vagy a Sepulturával 1998-ban.

Persze számos olyan bandát is tudok említeni, amelyeknek a teljes eddigi pályafutását végigkövettem, és még mindig várom az új albumait. Ilyen például az Iron Maiden, a Manowar, a Monster Magnet és még hosszan sorolhatnám.

Ti hogy vagytok ezzel?