Mivel 1985-ben még nem hallottam a heavy metal zenéről, csak elképzelni tudom, hogy a műfaj rajongóit mennyire sokkolta/sokkolhatta a zseniális Mercyful Fate feloszlása. Ráadásul egyrészt nevetséges okok miatt, miután Hank Shermann gitáros egy koncert alkalmával rózsaszín szerelésben lépett színpadra, másrészt zenei nézetkülönbségek miatt.
Búsulásra azonban nem maradt idő. A Gyémánt Király Timi Hansen basszusgitárossal és Michael Denner gitárossal gyorsan összerántotta a saját zenekarát, amelyhez hamarosan Mikkey Dee (ex-Geisha) dobos és Andy LaRoque (ex-E. F. Band) gitáros is csatlakozott, míg Hank Shermann egy jóval dallamosabb vonalon indult el a Fate soraiban.
A kérdés ezek után már csak az volt, hogy milyen muzsikával rukkol elő a King Diamond zenekar. Erre a No Presents For Christmas EP (1985) – amelyet egy hatszámos demó előzött meg ugyanabban az évben –, és a Fatal Portrait nagylemez adta meg a választ. A Mester ezeken egy kevésbé komplex, közérthető, de dallamokkal gazdagon átszőtt zenével jelentkezett, mintegy szakítva a Mercyful Fate hagyományaival. Az okkult és horror témákhoz vonzódó énekes saját csapatában kiélhette magát, kielégíthette eme igényeit, és a Fatal Portrait ennek tökéletes lenyomata. Jobban mondva csak részben, mert a kilenctételes albumnak csupán öt dala alkot egy összefüggő horrorsztorit, míg az Abigailtől (1987) kezdve már konceptalbumokban gondolkodott.
Véleményem szerint a legnagyobb különbség e lemez és a korai Mercyful Fate munkássága között az, hogy ameddig a mesteri és felülmúlhatatlan Denner/Shermann páros a komplex, nyakatekert riffelést és szólózást részesítette előnyben, addig Andy LaRouque a neoklasszikus irányból érkezett, amit játéka is híven tükröz. Parádés teljesítményt nyújt az összes darabban, méltó társa Michael Dennernek. A ritmusszekció itt is hibátlan, kis túlzással lényegtelen, hogy Kim Ruzz helyét Mikkey Dee vette át, ellenben a svéd származású dobos egyértelműen itt, ezen a ponton tette le a névjegyét a szakmában. Játéka tombol a dinamizmustól, a precizitástól, fantasztikusan üt, és az is lejön, hogy itt a riffek mellett az alapok sem olyan bonyolultak, összetettek, mint a Mercyful Fate-nél.
Horrorisztikus, orgonát felvonultató, ugyanakkor hangulatos bevezetőből bontakozik ki a The Candle, ami egyben a sztori alapját is szolgáltatja. Ha nem baj, nem ismertetem a történetet, legyen elég annyi, hogy már ez a tétel is bizonyítja King egyszerűségre, a lemez befogadásának megkönnyítésére irányuló törekvéseit. Maga a történet az első négy szerzeményen (The Candle, The Jonah, The Portrait, Dressed in White –a teljes A oldal) és a záró Haunted-en vonul végig. Nem hallgathatom el, hogy a Dressed in White mind a lemez, mind King Diamond pályafutásának egyik legzseniálisabb felvétele, csúcspontja; dallamai, refrénje az első hallás után menthetetlenül rögzülnek a fülben. Az is feltűnik, hogy a Mercyful Fate-nél fémesebben, súlyosabban vezetik elő a nótákat. Ami pedig a hasonlóságokat illeti, ahogy az előd-zenekarban, így itt is mindenki brillírozik.
Klasszikus lemezről lévén szó, illetlenség lenne külön dalt/dalokat kiemelni, de a Halloween-nel meg kell tennem, ugyanis ez az album másik legfogósabb szerzeménye, amely aztán single-ként is a piacra került. A koppenhágai Sound Track stúdióban rögzített album telten, erőteljesen szól, ezzel is mintegy feltéve a produkcióra a koronát.
King Diamond pályafutásáról – legyen szó önálló zenekaráról vagy a Mercyful Fate-ről – nehéz okosakat mondani, illetve elfogultság nélkül nyilatkozni. Klisésen hangzik, de igaz, hogy hangja tipikusan az „utálod vagy imádod” kategóriába tartozik – én az utóbbi tábort képviselem. Egy óriási énekes, akinek életműve a „hibátlan” jelzővel illethető, a Fatal Portrait pedig ennek az életműnek az egyik legfényesebben ragyogó csillaga.
Leave a Reply