Most, hogy látótávolságban van a Flotsam budapesti fellépése (április 7. Showbarlang), gondoltam, érdemes újra nagyító alá venni az arizonai thrash csapat legutóbbi produkcióját. A tét esetemben nem kisebb, mint hogy vegyek-e jegyet a közelgő koncertre.
Mit tehet az, aki a banda tucatnyi nagylemeze közül csupán az első négyet (plusz a mostanit) ismeri? Az egyik lehetőség, hogy a korai munkáikkal hasonlítja össze az új albumot, aminek ugye így, negyed század távlatából nem sok értelme van. A másik, hogy számára új csapatként, mindenféle előítélet nélkül tekint rájuk. Én is ezt teszem.
Röviden: a lemezen minden a helyén van, az anyag számomra mégsem áll össze a Nagy Művé. Talán az igazán emlékezetes nóták hiánya teszi (bár lehet, hogy csak nem hallgattam eleget a korongot). Ütős a nyitó tétel (Seventh Seal), tetszik az Iron Maiden című dal, jók a vokálokkal színesített számok (Taser, Creeper), bejön a basszus a L.O.T.D. (Legion of the Damned) közepén és a Forbidden Territories elején, finom közjáték a másfél perces instrumentális, intró-szerű The Incantation és különösen élvezetesek a páros gitárjátékok. Szörnyű kimondani, de a produkció leggyengébb pontjának az őstag „A.K.” (Eric A. Knutson) énekét érzem.
A L.O.T.D. és a Forbidden Territories című számok állítólag már a No Place for Disgrace album készítése időszakában összeálltak, amit én egyáltalán nem érzek rajtuk, ugyanis semmilyen formában nem lógnak ki a 12 dal közül.
A felállásról annyit, hogy az előző albumon, a 2012-es Ugly Noise-on tért vissza A.K. régi harcostársa, a gitáros Michael Gilbert, aki a Flotsam első hat albumán is pengetett. A többiek (Steve Conley gitáros, Michael Spencer basszusgitáros és Jason Bittner dobos) viszont tényleg új fiúk a bandában.
Pontozás tekintetében a 8-as és a 9-es között ingadozom, az április 7.-i koncerttel kapcsolatban viszont egyre inkább az „igen” felé billenek. (Már csak azért is, mert a tavaly év végi setlist-ek alapján a program felét az első két lemez dalai alkotják.)
Leave a Reply