A rajongókat némiképp megosztó Fates Warning-konceptalbum, a Pleasant Shade of Gray 1997-es megjelenését követően az énekes Ray Alder alkalmi csapatot toborzott maga köré, sejthetően azért, hogy saját elképzeléseit maradéktalanul megvalósíthassa. Anyazenekarából vele tartott Joey Vera basszusgitáros, aki egyben az album producere is lett. A gitáros posztját az Agent Steel oszlopos tagja, a jelenleg aneurizmából lábadozó Bernie Versailles töltötte be, a dobok mögött pedig a Steel Prophetben, Rob Halford szólózenekarában és a The Offspringben is megfordult Pete Parada ült.
A csapat és az 1999-ben megjelent debütalbum is az igen egyszerű, ám beszédes Engine nevet/címet viselte. Utóbbi egy előremutatóan modern anyag, a Fates Warning-tól megszokottnál direktebb, tömörebb dalokkal. A rajta hallható anyagot nem is annyira progresszívnek, mint inkább modern metálnak mondanám, hangulatában némi grunge, hangszerelésében pedig nem kevés indusztriál hatással. A zene általában lassú-középtempóban, súlyosan hömpölyög, mint a forró, olvadt fém. Durvaságát a torzított basszus és az időnként csikorgó gitár adja, a refrének ugyanakkor dallamosak, többségükben szinte elsőre jegyezhetők. Szinte az összes szám jó, legnagyobb kedvenceim az Alone, a Taste és a Teach Me című dalok.
A lemeznek igen egyéni hangulata van, a mai napig szívesen hallgatom. 2000-ben ezt egy újabb Fates Warning-opusz követte (Disconnected), majd rá két évre ismét egy Engine albumnak örülhettek az énekes rajongói (Superholic), amely egyelőre ugyan az utolsó ilyen alkotás, de Ray Alder kvalitásait és kreativitását ismerve soha nem lehet tudni…
Leave a Reply