Valljuk be, hogy nekünk, magyaroknak vajmi kevés fogalmunk van az ázsiai országok metal színtereit illetően. Ami speciel engem illet, a japán Lodness-t, Fastkill-t, illetve a Grim Force-ot tudom megemlíteni.
A jelen cikkemben szereplő csapat Indiából, még pontosabban Mumbaiból, Maharashtrából származik. 2000-ben alakultak, és nem szőröztek sokat, még ugyanabban az évben megjelentették debütáló lemezüket, a Demonstealer-t. Azóta négy albumot (tehát ez az ötödik), egy split anyagot és egy EP-t tudhatnak magukénak. Ahogy utánanéztem, fennállásuk alatt tagcserék is bőven voltak az együttesben. Noha a promofotón öten vannak, a lemezt kvartettként vették fel: Ashwin Shiryan játszotta fel a basszustémákat is (az előző albumon Mephisto bőgőzött), a kezdetektől pedig csak The Demonstealer énekes/gitáros van jelen.
Ez az első találkozásom a bandával (országukból csak a Heathen Beast-et ismerem), és egyáltalán nem bántam meg, hogy „kapcsolatba kerültem” velük. Progresszív death/black metal-ként aposztrofált muzsikájuk csupán felületes meghatározás, sokkal többről van itt szó. Eleve azzal indul a történet, hogy a tízszámos dalcsokor 56 perc játékidőre rúg, tehát az anyag befogadása még csak véletlenül sem mondható könnyűnek. Ez azonban senkit ne rettentsen el, nyitottságáért pazar zenei élményt kap cserébe.
Konceptalbumról van szó, a cím jelentése Vishnu tíz inkarnációja, megtestesülése, aki a hindu mitológiában Isten őrzője. Aki fogékony az ilyen kiadványokra, akarva-akaratlanul beleássa magát a lemezbe, de nem is tehát mást, mert a korong rákényszerít arra, hogy figyeljünk oda, mélyedjünk el benne. A fentebb említett „progresszív” jelzőt a „szimfonikussal” egészítem ki, mert a muzsika ebből a műfajból is rengeteget merít, mint ahogy sok másból. Zseniális ötletek, témák széles tárházát kínálja az anyag, ugyanakkor semmiféleképpen nem követhetetlen, mert a dallamok kapaszkodót nyújtanak a feldolgozáshoz, a megemésztéshez. (Attól azért senki se tartson, hogy második hallgatás után dúdolni fogja a melódiákat).
Rettentő széles skálán mozog a paletta, a Morbid Angel-től kezdve a Wildhoney-korszakos Tiamat-on, a Draconian Times-os Paradise Lost-on, a Fleshgod Apocalypse-en és a Stratovarious-on át a Slayerrel bezárólag. Ami pedig különlegessé teszi őket, az az extra hangszerek csatasorba állítása: a szitáré (Matsya – The Fish), a tabláé (Matsya – The Fish, Kurma – The Tortoise, Rama – The Prince, Buddha – The Teacher), illetve a fuvoláé (Krishna – The Cowherd).
Hallgatásról-hallgatása nyílik meg a lemez, minden egyes alkalommal egy-egy apróbb részletet, izgalmas megoldást fedez fel a műkedvelő. Lehet, hogy illetlenség, de Virendra Kaith dobos teljesítményét mindenképpen ki kell emelnem, változatos, dinamikus, halálpontos játéka Dave Lombardo-t és Pete Sandovalt idézi. Ezek után nyilván mindenki azt várja, hogy hibátlannak ítélem a lemezt, egy dolgot azonban nem hallgathatok el: hogy a The Demonstealer hörgését/károgását kiegészítő dallamos énektémák sántítanak, megítélesem szerint hamisak. Rajta kívül Kaushik Ramachandran, illetve Pratika Prabhune hallatják hangjukat (Kurma – The Tortoise és Buddha – The Teacher), így ez minden bizonnyal az ő „saruk”.
Erőteljes, bombasztikus, tömény hangzás koronázza meg a Demonic stúdióban felvett és kevert (a dobok a That stúdióban kerültek rögzítésre), illetőleg a Woodshed stúdióban maszterizált albumot. A felvételeket és a keverést az énekes vállalta magára, a zenei rendezésért Daniel Kenneth Rego és Ashwin Shriyan basszusgitáros/háttérvokalista, a maszterizálásért V. Santura felelt, a borítót pedig Reuben Bhattacharya készítette.
Noha ez a zenei világ nem az én esetem, kizárólag lelkesedni tudok az anyagért. A gyenge dallamos ének miatt sokáig hezitáltam a végső pontszámon, végül úgy gondoltam, megelőlegezett bizalmam jeléül maximális pontszámot adok a korongra, bízva abban, hogy a következő alkalommal kijavítják ezeket a hiányosságokat. 2017 egyik legjobb metal lemezét alkották meg az indiai muzsikusok, ehhez kétség sem fér.
Leave a Reply