Régóta vallom, hogy a ’80-as évek amerikai thrash vonalát három város (terület) határozta meg: San Francisco (Bay Area), Los Angeles és New York/New Jersey. Köztudott, hogy az öböl környékéről származó csapatok a dallamokra és a technikai tudásra helyezték a hangsúlyt, az angyalok városából érkező bandák a brutalitást, a nyersességet részesítették előnyben, ugyanúgy, ahogy tették azt a New York-iak is, csak ez utóbbi város képviselői közül többen hardcore elemeket is csempészek muzsikájukba.
Az eredetileg Blood Lust néven elindult társaság 1985-ben alakult meg, és még ezen a néven rögzítették és adták ki 1986-ban Suicidal Mission című, négyszámos demójukat, de miután már létezett egy Los Angeles-i Bloodlust, nevüket ugyanezen év májusában Blood Feastre változtatták. A demó komoly hírnevet és ismertséget hozott számukra, a Thrash Metal Attack és a Speed Metal Hell Vol. III. válogatásokra is felkerültek, végül pedig a Hellion együttes énekesnője, Ann Boleyn által alapított New Renaissance-hoz szerződtek le. (Ez a kiadó gondozta az említett válogatásalbumokat is).
Ennek az írásnak a megjelenését három dolog indokolja. Egyrészt klasszikus lemezről van szó. Másrészt most február 13-án volt 30 éve, hogy a lemez napvilágot látott. Harmadrészt, idén egy visszatérő albummal jelentkezik a banda.
A rövid intróból kibontakozó Menacing Thunder-nek köszönhetően elképesztő brutalitással és intenzitással kezdődik a korong, és ez az agresszió, nyersesség az egész albumot átszövi. Egy percre sincs megállás, szélvészként fortyognak az olyan tételek, mint a Bloodlust, a Suicidal Mission vagy a Venomous Death; a csapat nem ismer kegyelmet. A lassú, málházós, szinte doom-ba hajló részek csak mutatóba fordulnak elő, ahogy az a címadó tétel vagy a Cannibal elején is hallható, mert utána beindul a fűrészelés, valamint a Vampire-ben is feltűnik egy középtempós váltás, hogy utána visszatérjenek a gyors ütemek. Amúgy a demó négy szerzeményét tették fel a korongra, amelyekhez hat új felvételt rögzítettek.
Gary Markovitch énekes agresszív, hisztérikus énekkel adja elő mondanivalóját az Adam Tranquilli/Mike Basden gitárosok pengette riffeket és szólókat, valamint a Lou Starita basszusgitáros és Kevin Kuzma dobos alkotta ritmusszekció témáit felvonultató dalokban. Noha klasszikus lemezt nem illik kritizálni, én mégis megteszem, mert az anyagnak van egy gyenge pontja, mégpedig a hangzás. Ezt leginkább a húros hangszerek sínylették meg a hobokeni (New Jersey) Waterfront stúdióban felvett anyagon: a gitárok hangzása kásás, a basszusgitár rettentő torz, a dobok kopognak, emiatt a riffek nem hasítanak, nem ölnek úgy, ahogy teszem azt a Slayer, a Dark Angel, a Nuclear Assault vagy a Forbidden esetében.
E ponton pedig el is érkeztünk a hatásokhoz: a korai Slayer, Dark Angel, Kreator, valamint a Power And Pain korszakos Whiplash minden bizonnyal a zenekar tagjainak közös kedvencei voltak. Ezt leszámítva a csapatnak semmi oka sincs (nem volt) a szégyenkezésre, mert a Kill for Pleasure a mai napig kultikus anyagnak számít.
A lemez megjelenését követően nem sokkal, szintén 1987-ben jött ki a Face Fate EP. A második, 1989-ben napvilágot látott és már Adam Tranquilli nélkül készült Chopping Block Blues viszont nem ütötte meg a Kill for Pleasure színvonalát. 1991-ben oszlottak fel, és egészen 2007-ig nem lehetett róluk hallani (igaz, a Kevin Kuzma által alapított Militia Records közben kiadta a Remnants: The Last Remains válogatást, a Hellion Records pedig 2013-ban piacra dobta a Last Offering Before the Chopping Block gyűjteményt), ekkor támasztotta fel a bandát Adam. Miután mára csak ő maradt a klasszikus felállásból, a magam részéről megkérdőjelezem a zenekar létjogosultságát, és nem igazán érdeklődöm a visszatérő korong iránt. Ellenben a Kill for Pleasure-t bármikor nagyon szívesen meghallgatom, mert hangzásbeli fogyatékosságai ellenére is a thrash metal történelem egyik klasszikusa.
Válasz írása