Az underground varázsa

Legyen az ember bármennyi idős is, van, amitől nem lehet szabadulni. Esetemben ilyen a zene szeretete. A rockzene szeretete, hogy pontos legyek. Most is éppen a Queen tavaly megjelent, On Air című, hat CD-t tartalmazó Box Set-jét hallgatom. Úszom az „ódon” rock tengerén. Kiélvezem. Közben pedig pörög az agyam. Az élmény friss, és bár írtam már hasonló témáról egy blogon, sajnos egyre nehezebben élem meg ezt a jelenséget.

Mit is? Rocker vagyok, és ez már egészen aprócska korom óta kísér. Vidéki rocker. Kezdődött a punk zenekarokkal, aztán jött a Pokolgép, folytatódott a Queen zenekarral, jöttek a Pál Utcai Fiúk, majd egyszer csak elcsavarta a fejemet Seattle és az ott kirobbant zenei forradalom, amely mind a mai napig hatással van rám. És mint minden tisztességes, rockot szerető ember, hatalmas lelkesedéssel látogatom mind a mai napig a koncerteket. Már ha van rá lehetőségem a család és a munka mellett, hiszen e két dolog miatt manapság már korlátozott ez a fajta élvezet, de ha van rá időm és pénzem, megyek.

Megyek, és bár a zene iránti rajongásom töretlen, valahol belül mindig megtörök egy kicsit. És itt jön képbe az az évek óta tartó jelenség, amelyről most írnék pár gondolatot. Anno amikor ifjúként péntek délután összejöttünk a haverokkal, rögtön azt tervezgettük, milyen zenés-táncos mulatságra is menjünk a hétvégén. Ha volt nagyobb zenekar, és persze pénzünk rá, akkor olyasfajta buliba mentünk. Ha egyik vagy másik hiányzott, akkor underground bulikat látogattunk. Egy idő után valahol izgalmasabb is volt számunkra az underground. Nem kell mondanom, hogy lehetett bármennyire is ismeretlen az éppen fellépő zenekar, minden kisebb vagy nagyobb zugot megtöltöttünk, mi, rockra éhes fiatalok. Akkoriban a gólyabálokon vagy a szalagavatókon is rockzenekarok zúztak. Legalábbis mifelénk ez volt a divat. Szóval összegyűltünk, némi olcsó, kevert néven futó lőre társaságában, magában vagy valami mással keverve; ha volt házipálesz, természetesen jöhetett az is, és hajnalig csapattuk a fejrázást/pogót.

Aztán, ahogy teltek az évek, jómagam is tapasztaltam, hogy valami nem kerek zeneileg a mai fiatalság körében. Ne értsen félre senki: nem tisztem, hogy bárkinek is kritizáljam a zenei ízlését, nem is fogom ezt tenni. Inkább a koncertre járási szokások azok, amik csípik a szememet. Nem a nagyobb zenekarokról beszélek, mert egy Tankcsapda, egy 30Y, vagy egy P.U.F. mind a mai napig csarnokokat töltenek meg. És ez jó. Viszont azt vettem észre, hogy a fiatalok mintha hanyagolnák a mai kezdő, vagy nem éppen kezdő, de mindenképpen az underground mezsgyéjén ténykedő zenekarokat. Pesten és a nagyobb városokban persze némiképp más a helyzet, de ott sincs már az az őrület, mint régen. Vidéken pedig egyenesen katasztrofális a helyzet. Értem ez alatt a kisebb városokat és a községeket. Úgy 20 éve, ha 2-3 zenekar összeállt, simán megtelt a helyi művház, ám pár éve jártam olyan koncerten, ahol csak a fellépő zenekarok, a szervezők és a zenekarok kísérői voltak.

A ’90-es években és a 2000-es évek első felében jómagam is zenéltem, és a saját bőrömön tapasztaltam meg ezt a változást. Amikor kezdtünk, nem volt az a kiskocsma, tornaterem, amit ne töltöttünk volna meg. Aztán valahogy kezdtek kikopni a bőrdzsekis, szakadt farmeros fiatalok; ma pedig, ha véletlenül eljutok egy-egy kevésbé ismert kis zenekar koncertjére, ott csakis az én korosztályom és a nálunk 15-20 évvel idősebbek feszengenek elnyűtt bőrkabátjaikban. Fiatalok elvétve. Most lehet azt mondani, hogy nincs igény a rockra. Leírom: baromság. Mert a fiatalok ott vannak a már fentebb említett, ismert zenekarok koncertjein. Akkor mondhatjuk azt, hogy csak a minőségibb zene érdekli őket? Ezzel sem értek egyet, mert bizony az ismeretlen zenekarok is nagyon sokszor hoznak igen magas minőséget. Talán a rohanó világ az oka? Az, hogy a 20 évvel ezelőtti időkhöz képest a szórakozásnak megannyi más fajtája is megjelent? Magyarázatként ezt is elő lehetne hozni. De könyörgöm, Belgiumban, Írországban, Angliában és az Egyesült Államokban sem állt meg az élet, a kis klubok ott mégis tele vannak a feltörekvő zenekarok koncertjein.

Egyszóval valahol értetlenül állok, valahol nagyon mélyen pedig értem, hogy miről is van szó. De ebbe itt most nem mennék bele, mert lehet, hogy politizálássá fajulna a dolog, amit nagyon nem szeretnék. Az általam végtelenségig tisztelt Leskovics Gábor egy interjúban tisztán megfogalmazta azt, ami szerintem manapság kihatással van a zenei kultúránkra. Csak remélem, hogy egyszer visszafordul ez a folyamat, és egy péntek este a haverokkal vagy a családommal az ország bármelyik kisvárosában el tudok menni egy olyan buliba, ahol ismeretlen zenekarok muzsikálnak lelkes, rockzenére éhes közönség előtt, egy tömött kocsmában.

Popzenész

A cikk szerzője: Rattle Inc. 175 további cikk
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*