Sosem felejtem el: szép, őszi nap volt, és az öcsém egy fehér kazettát lobogtatott a kezében. (Már amennyire ez lehetséges, de legyen inkább így, mint úgy.) Peti még büszke is volt a szerzeményére, szinte melldöngetve említette, hogy melyik zenekar anyaga az, amit Pistitől hozott. Na, mondom, hallgassunk bele! A Slayer Hell Awaits-e volt, ami először nem tetszett, sőt kifejezetten a földbe döngölt. Miii??? Ez zene? Aztán kiderült, hogy az. Ahogyan növekedtem, cseperedtem, egyre inkább kioldódott belőlem ez a fajta idegenkedés.
És most jöjjön egy kis visszatekintés! Általános suli, paradicsomszedés. Hazamentem, Tóth Zsuzsira gondoltam, és közben mit hallgattam? Az ABBÁ-tól a Dancing Queen-t. Akkoriban voltak az abbások meg a boniemesek. Nos, én abbás voltam. Kisgyerekként szerettem a zenéjüket, jó cuccot toltak a svédek. Majd jött a következő korszak, és az új szerelem: a Bee Gees. Két számuk is ment a rádió kívánságműsorában, az egyik a Tragedy. Meghallgattam, tetszett. Ma már ezt a lihegős, péháértéktől duzzadó cuccot nem biztos, hogy szeretném.
Aztán jött Freddie Mercury barátunk és csapata, a Queen. Volt, hogy a kívánságműsortól visszajeleztek levélben, hogy melyik adásban teljesítik a kérésemet. Gálvölgyi bemondta, a focimeccs, amit addig játszottunk, megszűnt létezni, a rádió körül ülve hallgattuk a Bicikliversenyt. „Ezt Tibi kérte, Tibi kérése volt, bemondták a nevét.” Történelem. 🙂
Kamaszkorom legszebb…és jöhetne a nyara, de azt hiszem, ez a világ így volt kerek. Imádtam őket, és szerettem élni: volt olyan farmeringem, amelynek a hátára letraszet betűkkel volt ráírva, hogy „Freddie Mercury”. Azt hiszem, a gimis években én voltam a legnagyobb Queen-rajongó az osztályban. Aztán jött a fősuli. A seregben így-úgy elvoltunk, ott a leggyakrabban Neil Young zenéit hallgattam. A főiskolán viszont becsapott a villám: jött az AC/DC-korszak. Nekem a Bon Scott sajnálatos halála utáni énekes-váltás nagyon bejött, Brian Johnsont a mai napig imádom.
Közben jött Petya a már említett kazettával, és egyéb hatások is értek, így lett belőlem megveszekedett Tomás Enrique „Tom” Araya Díaz rajongó. A Slayer lett a minden, de azért szerettem mást is. Egy lányt például Ozzy Bark at the Moon-jára sikerült elcsábítanom (aztán a lány börtönben is ült egy kicsit, nyilván nem pont miattam), vagy a lányok és a fiúk az Exodus Bonded by Blood című lemezére rokiztak a lakásban. Nem egy tánczene, de mindegy.
És már meg is érkeztünk a Rattle Inc.-hez. Coly lelkesedése engem is magával ragadott. Persze kettőnk közül mindig ő volt a precíz (nem megrendelésre írok, szabad kezet kaptam). Sose felejtem el az arcát, amikor jött a kész cikkért, ami még az írógépben pihent, én pedig az orrom hegyére letolt szemüveggel, a számban egy cigivel néztem rá kérdőn. 🙂 (Tényleg, mi van Jude Gaudival?)
Leave a Reply