Néhány szó a kimondhatatlanról
Az okkultizmus és a rockzene már hosszú évtizedek óta meghitt viszonyt ápolnak egymással, mindketten előszeretettel gravitálnak egy olyan képzeletbeli közös tömegközéppont felé, aminek a sötétségében aztán titokban egyesülhetnek. Ez a találkozás hol őszintén és mélyen, hol felszínesen és színpadiasan hiteti el a másikkal és persze velünk is, hogy ők ketten összetartoznak. A köznapi szemlélő tekintete elöl elrejtőző okkultizmus (hiszen maga az „okkult” szó is azt jelenti: rejtett) és a mainstream média által a hallgatás sűrű függönye mögé száműzött rockzene valahol a takarásban, az erdők tisztásain, hajnalban a kavargó ködben lelik meg egymás társaságát. Mindkettő szubkultúra, az átlagemberek számára érthetetlen, de legalábbis értelmezhetetlen nyelven beszélő perifériális létforma. Az okkultizmus szimbólumai, nyelvezete, spirituális hátországa a beavatottság képzetének fekete aurával vonja be a témát zászlajára tűző zenekarok tevékenységét. A komorság látszata a komolyság látszatát is hozza magával, az ilyen zenekarok rajongói mintegy titkos szekta tagjaiként összekacsintanak: mi értjük ezt, minket nem lehet becsapni, mi tudjuk, mi zajlik a látszatvilág jelenségei mögött.
Hosszú listát lehetne összeállítani azon zenekarokról, akik egész életművüket ebből a csábító sötétségből kinyert energiák zenévé formálásának szentelték. Komplett műfajok szerveződtek a rockzenén belül az ilyen-olyan irányba fordított pentagramma misztériuma köré, legyen az goth, dark rock, black metal, vagy hellyel-közzel akár egy jófajta thrash vagy death zúzda. Művelői általában nyersen és brutálisan közelítenek a pokol tornáca felé, és ördögöt akarnak látni minden kanyarban, minden riffben. Általánosságban elmondható róluk, hogy fekete festékkel festik a fehéret is, zenéjük szigorú, karcos és többé-kevésbé depresszív. Mások azért ennél jóval árnyaltabban, füstösen, egyfajta retró hozzáállással és rafináltabb mágiával dolgoznak, előszeretettel idézik meg zenéjükben a néhány évtizeddel ezelőtti nagyok hangszerelési megoldásait, progresszív irányba mutató kompozíciós ötleteit, és magát az atmoszférát, ami fölött úgy látszik, sosem jár el az idő. Az okkult rock ugyanis ma reneszánszát éli.
Mindezek fényében itt van jelen írás alanya, a Year of the Goat nevű zenekar Svédországból, akik mintha kilógnának a sorból. A nevük nem hagy kétséget afelől, hogy melyik irányba mutat a pentagramma csúcsa. És mégis. Vagy inkább mégsem. Nem ilyen egyértelmű ez a dolog. Felszabadult, élettel teli okkult rockzene. Van ennek a mondatnak bármi értelme? Jelen esetben igen. Na, azért nem kell megijedni, itt nem egy megalkuvó, sikereket hajszoló csapatról van szó, hanem a rockzene – majdnem azt írtam, progresszív rockzene – legszebb pillanatait és legnemesebb hagyományait követő és ápoló svéd csapatról, akiknek 2015-ben jelent meg második, teljes értékű lemeze, a The Unspeakable. Az első albumuk (Angels’ Necropolis) és az elé, illetve közéjük ékelt kiadványaik is új fénytörést kapnak a most tárgyalt korong fényében. A maguk jogán azok sem voltak rosszak, de még hiányzott belőlük valami: nem sok, csak egy apróság, de talán a legfontosabb. Itt egy beérett zenekar ihletett zenéjéről lesz szó, nemcsak a hangszeres képességek és a zene koncepciója, hanem a csillagok együttállása is most vált a legideálisabbá egy kiváló album megszületéséhez.
Ha valaki ismeri a kanadai Rush munkásságát, mondjuk, az utóbbi tizenöt évből bármit (és ki ne ismerné, de tényleg?), az nagyjából fogalmat alkothat arról, milyen színvonalú és rétegzettségű zenét tartogat számára a The Unspeakable; persze az egész vastagon nyakon öntve átgondolt és kifinomult okkultista szövegekkel, a tengerek mélyén nyugvó megnevezhetetlenről, lángoló kapukról, vagy az álmok mélyébe kalauzoló szellemekről.
Azt kell, hogy mondjam, nyitottság szükséges ennek a lemeznek a befogadásához, mert bár színtiszta rockzene ez a legnemesebb fajtából, mégis vannak olyan pillanatok, amikor az ember ijedten hátrahőköl, hogy itt mindjárt elmegyünk valami indokolatlan Queen féle dalolászásig. De nem, sohasem megyünk el odáig, mert pontosan érzik a zenészek, hogy mikor minek hol a tűréshatára, semmiből nincs bántóan sok vagy kevés, saját jó ízlésük patikamérlegén porciózzák ki az összetevőket, hogy a végeredmény egy ízig-vérig egyedi zenei világgá érjen össze.
Rövid, rafináltan egyszerű dalok teszik ki az album nagy részét, ám a finom variálások és díszítések gazdaggá, sokrétűvé teszik ezeket a négy-öt perces szerzeményeket. Izgalmakkal és ötletekkel teli dalok ezek egytől egyig, sokadik hallgatáskor sem kopnak el, századjára is a frissesség és az újszerűség élményét adják. A lemezt nyitó (All He Has Read) és záró (Riders of Vultures) tételek a maguk komplexebb, több elemből építkező és jóval hosszabb játékidejeivel markáns keretbe foglalják a köztük sorjázó számokat, mintegy kijelölik a Year of the Goat zenéjének a határait.
És hogy mit találunk a határok között? Például a fekete napfényt (Black Sunlight), ami személyes kedvencem, és talán az egyik legnagyobb telitalálata a lemeznek, egy csuklóból odavágott, felszabadult és felszabadító szerzemény, boldogság hallgatni (már megint, hogy jön a boldogság egy okkultista zenéhez? mi folyik itt?), vagy a Pillars of the South, vagy a World of Wonders, vagy a… és itt most felsorolhatnám a teljes tracklistát, de nem teszem. Azért az utolsó szám, a Riders of Vultures talán mégis kiemelkedik az amúgy is nagyon erős mezőnyből. Ez egy lassan lopakodó, szürke rongyokba öltöztetett, végül kántáló rituálévá hízó darab, lenyűgöző és tökéletes befejezése egy figyelemre méltó zenei utazásnak.
Megosztó zene ez, nem kétséges, de ha az előre legyártott koncepcióinkat félre tudjuk tolni a megértés útjából, akkor nagy valószínűséggel képesek leszünk befogadni valami szokatlant, valami olyat, ami kizökkent a komfortzónánkból, és ami képes egy új nézőpontot nyitni az okkultista zenék sokszor unalomig ismert világára.
Leave a Reply