The Big Break – 2. rész

Cikkem előző részében arról írtam, hogy az 1990-es évek elején több addigi kedvenc zenekarom is feloszlott, mások hosszabb szünetet tartottak két lemez megjelentetése között, vagy általam gyengébbnek tartott produkcióval rukkoltak elő. Így aztán lett hely a polcomon újabb favoritok számára, akik nem is késlekedtek sokáig, hogy beverekedjék magukat az élmezőnybe, aktuális Top 10-es listámra.

Új istenek születtek…

1991-ben ért el bennünket a Seattle-ből induló grunge első nagyobb hulláma, és akik fogékonyak voltak erre a zenére, életérzésre, azokat magával is sodorta. A mainstream-et az új stílus a Nirvana Smells Like Teen Spirit című dalának videoklipjével érte el, amit a Pearl Jam Jeremy-je követett, ám engem – nem meglepő módon – inkább a súlyosabb, sötétebb vonal fogott meg: a Soundgarden 1991-es Badmotorfinger-je és az Alice in Chains egy évvel későbbi Dirt-je örök kedvenceim közé tartoznak. A hardcore fan-ek kommentjeikben ilyenkor mindig megjegyzik, hogy a mozgalom underground szinten már jóval korábban elindult, és „az volt az igazi, amikor még…”. Lehet, ám számos csapatnak nem feltétlenül az első produktuma (demója, lemeze) a legjobb, a legszerethetőbb.

üstökösök…

Ezzel együtt soha nem váltam grunge-arccá, nem viseltem kinyúlt kardigánt vagy kockás térdnadrágot. Gyűjteményembe innen is a legjobbnak tartott csapatokat, albumokat emeltem be. A rock/metál színtérnek egyébként mindig voltak olyan előadói, amelyek stílusát egyetlen skatulyába sem igazán lehetett beszuszakolni. Talán éppen egyedi hangzásuk miatt nyerték el a szimpátiánkat. Számomra ilyen anyag volt a Mind Funk bemutatkozó anyaga (Mind Funk), a Saigon Kick első albuma (Saigon Kick), a Warrior Soul-tól a Drugs, God and the New Republic és a The Nymphs egyetlen nagylemeze (Nymphs) – valamennyi 1991-ben jelent meg. Egy évvel később pedig olyan zenekarokat kedveltem meg, mint a Dream Theater (Images And Words), a Kyuss (Blues for the Red Sun) vagy a Love/Hate (Wasted In America).

…akik közül a legnagyobbak ma már nincsenek köztünk

1993-ban, illetve egy évvel később több korábbi kedvencem is új albummal rukkolt elő, ám ezek többsége nem nyerte el maradéktalanul a szimpátiámat (Overkill – I Hear Black, Anthrax – Sound of White Noise, Slayer – Divine Intervention, Megadeth – Youthanasia, Testament – Low stb.), így továbbra is nyitott maradtam az új irányzatokra, zenékre. Az idő tájt ismertem meg (ismét csak a tévéből) a plastic punk-ként emlegetett stílus két éllovasát, az Offspring-et (Smash, 1994) és a Green Day-t (Dookie, 1994), valamint az akkoriban éppen indusztriálisan zakatoló Shotgun Messiah Violent New Breed című nagylemezét (1993).

1996-ban addigi örök kedvencem, a Metallica új albuma nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Csalódásomat szerencsére olyan kitűnő albumokkal feledtethettem, mint a Paradise Lost Draconian Times-a (1995), a White Zombie-tól az Astro Creep 2000 (1995), a Type O Negative October Rust-ja (1996), Marilyn Manson Antichrist Superstar-ja (1996), vagy az In Flames-től az ugyancsak szenzációs Whoracle (1997). Ezek közül nem egyet Benjoe-nak köszönhetek; örülök, hogy akkor nyitott voltam az újra, a másra, hiszen több előadó a mai napig velem maradt.

Új kedvenceink lettek, például a Paradise Lost…

Persze arról se feledkezzünk meg, hogy néhány kompromisszumot nem ismerő zenekarnak köszönhetően a minőségi heavy metal a „válságos” években is az életünk része maradt. A ’80-as évek második felétől a ’90-es évek második feléig tartó átmenetet a true rockrajongók olyan csapatok albumaival vészelhették át, mint a Pantera, a Sepultura, a Corrosion of Conformity, a Suicidal Tendencies, a Manowar, a Motörhead – és még sorolhatnám.

Azt mondják, a ’90-es évek első felében „ciki” volt heavy metalt hallgatni. A helyzet kilátástalanságát a piac is visszaigazolta, így egyes előadók változtattak addigi stílusukon, mások pedig feladták a hiábavalónak tűnő küzdelmet. Aztán 1997-ben jött egy svéd zenekar, amelyik ismét magasra emelte a műfaj zászlaját. Dicsőség a bátraknak, a Hammerfall-nak, hiszen ők voltak a heavy metal újbóli pezsgésének beindítói. És onnantól kezdve nem volt megállás; időközben a régi nagyok is visszatértek, és a nehéz fém újra a régi fényében ragyog.

…vagy a Type O Negative

Szívesen olvasnék arról, hogy ti hogyan éltétek meg az 1990-1992 körüli időszakot: születtek akkortájt új kedvenceitek, vagy a végsőkig kitartottatok a régiek mellett?

A cikk szerzője: Coly 923 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*