Az 1990-es évek elején számos addigi kedvencemtől távolodtam el, vagy fordítottam neki hátat hosszabb-rövidebb időre. Ennek két oka volt, amelyek közül az egyik az életem alakulásával kapcsolatos. 1991-ben fejeztem be főiskolai tanulmányaimat és a fanzine-készítést, ezt követően dolgozni kezdtem, pontosabban vállalkozni, ami nem jólétet, hanem – finoman fogalmazva – egy meglehetősen bizonytalan egzisztenciát teremtett számomra. 1992-től kezdődően jó pár évig nem jártam koncertekre (sem pénzem, sem időm nem volt rájuk), és az új zenék is csak esetlegesen, szórványosan jutottak el hozzám.
A másik ok egy ennél jóval általánosabb tendencia, ami kisebb vagy nagyobb mértékben talán titeket is érintett. A heavy metal színtéren akkoriban egy elég komoly átrendeződés zajlott le: zenekarok bomlottak fel, álltak le hosszabb időre, történt a soraikban a stílusukra is komoly hatást gyakoroló tagcsere, vagy egyszerűen a korábbiaktól eltérő színvonalú (megítélésem szerint gyengébb) lemezeket készítettek.
A történelem- és politikatudományban, úgy emlékszem, hatalmi vákuumnak nevezik azt a szituációt, amikor egy régió vagy egy ország addigi vezető ereje meggyengül vagy megszűnik, és ez egy olyan új erő létrejöttét teszi lehetővé és szükségessé, amelyik betölti a keletkezett űrt.
A hasonlat persze nem biztos, hogy a heavy metal szcénára is áll, hiszen ki tudja megmondani, hogy az új trónkövetelők azért tehették-e be a lábukat az ajtórésbe, mert a régi nagyok meggyengültek; vagy utóbbiak azért bizonytalanodtak el, és tértek esetleg el az általuk addig követett iránytól, mert a friss hangzások, az új stílusok meglepően kedvező fogadtatásra találtak a rajongók körében. Már most szeretném hangsúlyozni, hogy nem kívánok általános igazságokat megfogalmazni; csupán a saját házam táján néztem körül, és fedeztem fel ott meglepő összefüggéseket.
A vákuumot előidéző tényezők nálam a következők voltak (csak néhány példa, a sort még sokáig folytathatnám):
A Metallica fekete albuma 1991-ben jelent meg. Ezt követően 5 évet kellett várni a csapat újabb anyagára (Load), ami elég komoly csalódást okozott. A Slayer 1990-es korongját, a Seasons in the Abyss-t csak négy év szünet után követte újabb album, a Divine Intervention.
Az Anthrax 1990-es Persistence of Time-jának megjelenése után Joey Belladonna kivált a csapatból. Itt is három év csend következett, majd 1993-ban jött a John Bush-sal felvett Sound of White Noise, ami lehet, hogy sokaknak elnyerte a tetszését, nekem kevésbé.
Érdekes, hogy a műfaj két nagyágyúja, a Judas Priest és az Iron Maiden is ekkor veszítette el (szerencsére csak átmenetileg) karizmatikus frontemberét: az 1992-ben távozó Rob Halford helyett Tim „Ripper” Owenst, az egy évvel később lelépő Bruce Dickinson helyett pedig Blaze Baileyt kaptuk a nyakunkba.
A Death Angel a kitűnő, 1990-es Act III. album után feloszlott, és csak szűk másfél évtized után jelentkezett újabb nagylemezzel. Az Agent Steel zenészei az 1987-es Unstoppable Force lemezt követően akasztották hosszú időre szögre a hangszereiket (már ami a közös muzsikálást illeti), az Exodus pedig 1992 és 2004 között nem adott életjelet (stúdióalbum) magáról.
Az Overkill muzsikáját egészen az 1991-es Horrorscope-ig imádtam, onnantól viszont egyre kevésbé. A Testament esetében nálam az 1992-es The Ritual lemez a határkő. A Megadeth-től az 1992-es Countdown to Extinction még bejött, az utána következő albumokat viszont már szinte alig hallgattam.
Ozzy Osbourne és a Queensryche is ebben az időszakban tartott négy év szünetet két albuma megjelenése között, úgyhogy aki új dalokra vágyott, jobb híján a színtér egyéb zugaiban nézett friss hallgatnivaló után.
Csak megemlíteném, hogy a ’80-as-’90-es évek fordulójának – a Metallica mellett – másik legsikeresebb zenekara, a Guns N’ Roses is ekkortájt, az 1991-es dupla Use Your Illusion album megjelenése után állt bele a földbe. Megürült a Nagyszínpad, jöhettek az új sztárok.
(folyt. köv.)
Leave a Reply