Nem szeretnék dicshimnuszt zengeni Chuck Billy-ék legújabb lemezéről, de a magam részéről nagyon meg vagyok elégedve a kaliforniai csapat teljesítményével. Hosszú évek óta vártam tőlük egy olyan, egyszerre súlyos és dallamos anyagot, mint amilyen a Brotherhood of the Snake.
A zene tömörségében fenyegető monolit, mozdíthatatlan gránitoszlop, amit finom faragások, izgalmasan kacskaringózó vésetek díszítenek. A hangzás kitűnő, a ritmusszekció valamennyi hangszere súlyosan, ugyanakkor tisztán szól, Alex Skolnick játéka most is egyedi és élvezetes, Chuck Billy pedig hangjának lágyabb regisztereit is újra elővette, éneke ezáltal jó ideje a legváltozatosabb.
A nyitó-címadó nóta elején Petersonék hosszú pillanatokig bizonytalanságban hagynak bennünket a dal majdani tempóját illetően: több ritmus, keménységi fokozat követi egymást, mire beindul a zakatolás. A második The Pale King nagy riffel indít, majd lendületes középtempóra vált és itt érkeznek az első „igazi” dallamok is Billy torkából. Az énekes és Skolnick innentől – ha nem is minden számban, de – felváltva hozzák a melódiákat.
Egyenletesen magas színvonalú, szélsőségektől mentes anyagot hallunk: egyfelől a leggyorsabb tempókat tartalmazó dalok (Centuries of Suffering, Black Jack, Canna Business, The Number Game) sem válnak kapkodóssá, sőt többször is visszaváltanak középtempóba; másrészt lírai szám sincs az albumon, amit ez alkalommal nem is hiányolok. Ezzel együtt a lemez egy pillanatra sem válik unalmassá. Ha még nem derült volna ki, a thrash-ban is dallampárti vagyok, úgyhogy az albumról egyértelműen a Born in a Rut és a Neptun’s Spear a kedvenc számom.
Egy kicsivel több dallammal, még inkább jegyezhető refrénekkel tökéletes anyag lenne, így viszont csak egy sima 5-ös! 🙂
Leave a Reply