„Emlékeztek még, hogy…?” – hülye kérdés: az 1975 előtt születettek számára megszokott dolgok voltak, a fiatalabbaknak viszont már nem nagyon volt részük a ’80-as évek „fapados” élményeiben.
Például abban, hogy az akkori olcsóbb magnók egy része nem nagyon bírta a 2×45 perc játékidejű kazettát: húzta, esetleg be is kapta a szalagot, ezért álltam rá én is inkább a 2×30 percesekre. Probléma akkor állt elő, ha a rádióban egyben leadták a 40-50 perces lemezanyagot. Ahogy a felvétel során közeledett a kazettaoldal vége, izgatottan lestem, mikor tűnik fel a mágnesszalagot lezáró színtelen szakasz, akkor – mint a villám – magnó kikapcs, kazetta kivesz, megfordít, visszatesz, felvétel újraindít. Közben eltelt, mondjuk, 5 másodperc, ami lemaradt a zenéből. Soha nagyobb veszteséget, legalább megvolt egy újabb anyag!
Magnóról magnóra mindenféle átjátszókábelek segítségével vettük át egymástól a zenéket. Idővel jelentősen megkönnyítette a dolgunkat Dávid barátom kétkazettás magnója, olyan azonban továbbra is előfordult, hogy a tévéből („Mindenki maradjon csendben!”) mikrofonnal vettem fel egyes számokat.
Korábban említettem, hogy bizonyos rádiós szerkesztők szűk időkorlátok közé voltak szorítva. Nem (vagy eredménytelenül) kapálóztak a programkészítőknél, hogy az általuk leadni szándékozott lemezek általában hosszabbak, mint a félórás műsoridő. (De miért is beszélek többes számban, Komjáthy Györgyön kívül nem emlékszem másra, akinél ez problémát jelentett volna. Göczey Zsuzsa a Bartókon, szombatonként 55 percet kapott, abba sokszor még ráadásszámok is belefértek.) A fél órából 2-3 perc elment a felvezetővel, így körülbelül 7 dalra marad idő, és ha az aktuális szám éppen nem ért véget a műsoridő leteltével (a legtöbbször nem ért véget), akkor egyszerűen lekeverték. Olyan felvételem is van, ahol alig kezdődik el a nóta, már halkul is el.
A műsorvezetői kommentekre különösen a kívánságműsor esetén kellett figyelnünk: szöveg a dal előtt, szöveg utána, a rec és a stop gombot a megfelelő pillanatban kellett megnyomnunk, hogy a Twisted Sister vagy az Accept mellé ne kapjunk egy kis Takács Marikát vagy Gálvölgyi Jánost is. Voltak olyan felvételeim, ahol a felvett zene előtt Komjáthy György utolsó felkonferáló mondatát is lehetett hallani.
A lemezbolti „műsoros” kazetták esetében (a műsorvezetői belebeszéléseket leszámítva) ugyanezek megtörténtek. Az A oldal végén a legtöbbször lekeverték a számot – miközben a B oldalon egy csomó hely maradt. Amikor pedig – már a ’90-es években – a zenekarok elkezdtek egyórásnál hosszabb albumokat megjelentetni, jártam úgy (például a Dream Theater Awake vagy a The Gathering How to Measure a Planet? című lemezével), hogy a kazettakészítők egyszerűen lehagytak dalokat a szalagról. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy összekeverték a lemezoldalakat: az Anthrax Spreading the Disease-éről például sokáig azt hittem, hogy az Aftershock-kal kezdődik.
Internet és magyar szaksajtó akkor még nem lévén, a zenekarokkal kapcsolatos információkat onnan csipegettük össze, ahonnan tudtuk. Például német nyelvű Metal Hammerekből, nulla német nyelvtudással. Persze hamarosan tisztában voltunk vele, hogy a schallplatte hanglemezt jelent, az überraschung meglepetést, a schlagzeug pedig dobot. Na, ilyen kifejezésekből állt össze a szókincsünk. Igyekeztünk összerakni, hogy egy együttesnek kik a tagjai, és milyen lemezei jelentek meg addig. A Mad Max nevű csapatot akkor már ismertem, a hasonló című filmet viszont még nem. Így aztán – a német szavak erdejében bolyongva – jó ideig azt hittem, hogy Mel Gibson is a német csapat oszlopos tagja.
Amikor az ismerősöktől kaptunk zenéket kazettán, meghallgatásra vagy átvételre, tulajdonképpen ők válogattak helyettünk. Szerencsére a legtöbbször jó ízléssel. Később több akkori lemezről is kiderült számomra, hogy az adott csapatok (Gravestone, Ostrogoth, Picture stb.) legjobb teljesítményei; hiába szereztem meg később más albumaikat is, azok már nem jöttek be. Ugyanígy voltam a válogatáskazettákkal is, amelyekre egy-egy zenekartól maximum 3 számot vettek fel. Az egész lemezt jóval később meghallgatva rádöbbentem, hogy azok a legjobb dalok a lemezen.
Végezetül, mintegy az 1985-ös projekt lezárásaként, jöjjön egy csokor az általam kedvelt dalokból. A lemezcímeket hadd ne írjam ide, a megjelenés éve biztos támpontot jelent a beazonosításban.
Airwolf: Victory Bells (1988)
Alien Force: Hell and High Water (1985)
Attila: Defcon I – Thermonuclear Warrior (1986)
220 Volt: Electric Messengers (1985)
Culprit: Guilty as Charged (1983)
Cutty Sark: Sold to Kill (1985)
Demon: Night of the Demon (1981)
Faithful Breath: Don’t Feel Hate (1984)
Girlschool: Race with the Devil (1980)
Mad Axeman: Pearl Harbour (1984)
Oz: Rock ’n’ Roll Widow (1984)
Pariah: Puppet Regime (1989)
Tokyo Blade: Night of the Blade (1984)
Tyrant: The Battle of Armageddon (1985)
Underdog: Nightmare (1984)
Witch Cross: Face of a Clown (1984)
Leave a Reply