Megadeth: Dystopia (2016)

(25 év kihagyás után tértem vissza a rockzenei újságírás világába. Heavy metalt természetesen ez idő alatt is folyamatosan hallgattam. A múlt év őszén vettem fel újra a fonalat, kezdtem ilyen témájú cikkeket írni és a krónikás szemével nézni a színtér történéseit. A Rattle Inc. oldal pedig a múlt év legvégén indult; hogy bepótoljam a lemaradásom, hadd emlékezzem meg röviden néhány tavalyi kiadványról, ami aztán 2016-os kedvenceim listájához is magyarázattal szolgál majd.)

Dave Mustaine és csapata már jó ideje nem áll olyan közel a szívemhez, mint állt az 1985-től 1992-ig terjedő időszakban. A Countdown to Extinction lemezig kifejezetten szerettem, amit csináltak. A kétezres évek elejéig nyomon is követtem a munkásságukat, de a The World Needs a Hero már egyáltalán nem jött be, így onnantól más kedvenceket kerestem magamnak, róluk pedig egy kicsit megfeledkeztem. A 2009-es Endgame albummal ugyan már tettem egy – sikertelen – visszaszeretési kísérletet, de mostanáig kellett várnom, hogy a XXI. századi Megadeth muzsikája végre elnyerje a tetszésemet.

Elsőre persze ettől az anyagtól sem voltam elragadtatva, ám amikor a második-harmadik hallgatás közben elkezdtem összeszámolni, hány dal tetszik és hány nem, kiderült, hogy a két bonusz track-kel együtt 13 számos korong nótáinak a többsége bejön, a refrének megmaradnak a fejemben és az anyagot többedjére is szívesen hallgatom.

Már a nyitó tétel, a The Threat Is Real keleties témája is hangulatos, onnantól viszont egymás után sorakoznak az emlékezetes dalok. Mustaine karcos hangját lehet szeretni vagy nem szeretni, de itt igazán dallamos énektémákat hallunk tőle. A két kedvencem a Look Who’s Talking és a The Emperor, de a címadó nóta, a Bullet to the Brain, a Post American World vagy a Poisonous Shadows sem sokkal marad le mögöttük. A Lying In State című dalban zeneileg hallunk izgalmas megoldást, a záró Foreign Policy (Fear feldolgozás) viszont nem sokat tesz hozzá a lemez értékeihez.