A virtuális szerkesztőségünkbe eddig beérkezett Best of-listákról mindössze egyetlen koncertlemez köszönt vissza többször is: az Iron Maiden Live After Death-je. Az eredmény – kellően nagy minta esetén (ez még nem az) – azt mondatná egy közvélemény-kutatóval, hogy a rockzene rajongóinak kedvenc koncertalbuma (sőt, kis túlzással minden idők legjobb heavy metal koncertlemeze) a fenti anyag. Lehet, hogy így is van, nálam azonban éppen hogy befért a Top 10-be. És nem azért lett kilencedik, mert nem tetszik, egyszerűen csak nem került annyira közel hozzám, mint más élő felvételek.
Pedig „az én időmben”, a ’80-as évek közepén valóban a Live After Death és a Scorpions World Wide Live-ja, ez a két tényleg kitűnő és hangulatos koncertlemez volt az aktuális sláger. Én viszont – valamikor még 1981-82 táján – a ’70-es évek rockzenéjén keresztül kerültem közel a műfajhoz. Akkoriban több, ma már klasszikusnak számító koncertalbumot volt szerencsém végighallgatni és megszeretni, sőt egyes bandák munkásságát éppen ezeken keresztül ismertem meg behatóbban.
Ezek az anyagok többségükben a ’70-es évek utolsó vagy a ’80-as évek kezdeti időszakában készültek, és mint ilyenek, inkább helyezhetők a hard rock, mint a heavy metal skatulyájába. Ami miatt e lemezeket a műfaj legjobb koncertanyagainak tartom, az egyrészt a dalok szólókkal, improvizatív betétekkel történt felturbózása, új köntösbe öltöztetése, azaz a látványos és kimagasló zenészi teljesítmény, másrészt a közönség interaktív jelenléte. A felvételek nem feltétlenül a dinamikájukkal, mint inkább egyedi hangulatukkal lopták be magukat a szívünkbe, váltak örök élménnyé.
Tetszett, ha a dalok máshogy szólaltak meg a színpadon, ha az élő lemeztől mást, többet kaptam, mint amit a stúdióalbumról már ismertem. Ezért sem igen hallgatok mai koncertfelvételeket. Ha tudtok jó, a fenti paramétereknek megfelelő, XXI. századi anyagokat említeni, szívesen veszem. Addig is, íme, a tíz kedvenc koncertlemezem:
1. Rainbow: On Stage (1977)
Varázslatos utazás a szivárványon túlra, ahol az isteni torok, Ronnie James Dio élete talán legjobb teljesítményét nyújtja. Ritchie Blackmore gitárja rendre párbajra hívja Tony Carey szintetizátorát, a dobokat pedig nem kisebb ikon püföli, mint Cozy Powell. A mindössze hat számot tartalmazó, ám több mint 64 perc játékidejű duplaalbum felvételei 1976 folyamán, német és japán koncerthelyszíneken születtek. A Man on the Silver Mountain és a Starstruck egyvelegben olvad össze, a lírai Catch the Rainbow-t az improvizációkkal több mint negyedórásra húzzák el, a Still I’m Sad pedig –a lemezváltozattól eltérően – énekkel hangzik el. Az előadásnak Dio összekötő szövegei, a közönséggel folytatott párbeszéde ad igazán élő hangulatot.
2. Uriah Heep: Live (1973)
Az oroszlán barlangjában, a vetélytárs Black Sabbath városában adott felejthetetlen koncertet 1973. január 26-án a gitáros Mick Box és csapata. A Uriah Heep a lehető legerősebb felállásával érkezett Birmingham-be, a mikrofon mögött David Byronnal, a billentyűs hangszereknél Ken Hensley-vel, a dobok mögött pedig Lee Kerslake-kel. Csupa legendás név, összetéveszthetetlen zenekari megszólalás, amelyet Byron magas hangja mellett a Hammond-orgonaszőnyeg és a torzított gitárhangzás határoz meg. A zenekar legnagyobb slágerei hangzanak el ezen az estén, az Easy Livin’, a Tears in my Eyes és a Look at Yourself lendülete minden kétkedőt félresöpör az útból. Dob- és szintetizátorszóló, ahogy az ebben a stílusban elvárható, az előadás azonban egy pillanatra sem válik unalmassá. Sőt!
3. Scorpions: Tokyo Tapes (1978)
A német csapat japán turnéjának két tokiói állomásán rögzítette a 85 perces duplaalbum dalait. Egy korszak ért véget ezekkel a fellépésekkel, hiszen a gitáros Uli Roth a turnét követően távozott a zenekarból. A Scorpions a negyedik dal után emelkedik el a földről, esik transzba, gyújtja meg az eget, érinti meg a szivárványt. A koncert második fele pedig igazi örömzene, olyan, ma viszonylag kevésbé ismert dalokkal, mint a Steamrock Fever vagy a Dark Lady; a közönséget azonban egy japán népdal, a Kojo no Tsuki előadásával sikerül végképp levenniük a lábáról. Herman Rarebell fantasztikus dobszólót nyom le, Roth pedig nemcsak gitározik, több dalban énekel is – ami nem feltétlenül előny, mindenesetre színesíti a produkciót.
(folyt. köv.)
Leave a Reply