In Flames: Battles (2016)

(A Metallica-lemezkritikát leszámítva, mostani ismertetőimnek van egy közös motívuma, ami nem más, mint a Tékozló Fiú története: hogyan lettem hűtlen a csapathoz, majd hogyan tértem vissza hozzá 4-5 album ignorálását követően.)

Az In Flames-szel a Reroute to Remain lemezig haladtam együtt, azt a korongot viszont már nem találtam annyira izgalmasnak, hogy a folytatásra is vevő legyek (holott, tegnap meghallgattam, a Reroute egy nagyon is jó kis lemez). Most pedig, csaknem másfél évtizednyi hátat fordítás után, ha nem látom a borító feliratát, meg nem mondom, hogy a korongon a dallamos death metal egyik megalapítója játszik. 🙂

Ez az In Flames nem az az In Flames, amit Whoracle vagy Clayman albumai miatt szerettem. A hangsúly a keménység helyett ma már a dallamokon van, Anders Frieden nem hörög, nem üvölt, hanem énekel (de még hogy!), és Björn Gelotte is fülbemászó melódiákat csal elő a gitárjából. A csapat muzsikájában – éppen a Reroute lemez óta – egyre nagyobb szerepet kap az elektronika, nem véletlen, hogy mindezek miatt metal-jukat a „death” helyett ma már az „alternatív” skatulyába helyezik. És valóban, a Battles első hallgatásakor olyan csapatok jutottak eszembe, mint a Within Temptation vagy az amerikai nu metal bandák.

Az új számok nem ököllel dögönyöznek (ahogy azt megszokhattuk), hanem kissé érdes kézzel simogatnak. Nem dühösek, inkább szomorúak (Like Sand). Persze a dalok alapját továbbra is a riffek adják, ám minden egyes kompozíció a fogós dallamokra van kihegyezve. A fiúk kis túlzással himnuszokat, együtt énekelhető nótákat írtak, amit Frieden tiszta hangja, a gyerekkórus (The End, The Truth) szerepeltetése és a közös tapsolás, mint ritmuselem (The Truth) is megerősít. Hallgatás közben többször is arra gondoltam, vajon hogyan dörrennek majd meg ezek a nóták a színpadon, a régi slágerek mellett.

Hogy a váltás mögött milyen alkotói koncepció vagy üzleti megfontolás áll, nem tudom. Egy népes rajongótábort valószínűleg elveszítettek vele, kérdés, hogy a másik közönség vajon befogadja-e majd őket. Útkeresésüknek vezéráldozatai is voltak: az alapító Jesper Strömblad (bár ezt a gitáros alkoholproblémáival magyarázták) 2009-ben vált ki a csapatból, Peter Iwers basszusgitáros pedig az új lemez megjelenése után bő két héttel jelentette be távozási szándékát.

Piszok jó anyag a Battles, de valahogy mégsem az én zeném. Talán az eggyel fiatalabb generációé. Bármikor szívesen hallgatom, de Frieden-ék már messze nem állnak olyan közel hozzám, mint a fent említett albumok időszakában.

 

A cikk szerzője: Coly 902 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Trackback / Pingback

  1. In Flames: I, The Mask (2019) – Rattle Inc.

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*