Ha jól emlékszem

Válasz Coly The Big Break című cikkére és az arra érkező kommentekre

Ha jól emlékszem, 1987/88 körül léptem a metal útjára. Egyrészt az osztálytársaim, másrészt egy barátom unokatestvérének a hatására, harmadrészt pedig a kíváncsiság vezérelt. A műfaj iránti rajongásom szülői ellenállásba ütközött. Nem tiltották, de nem is tetszett nekik. Fokozatosan, folyamatosan ismertem meg a zenekarokat, velük együtt a stílusokat, és idővel így váltam thrasherré.

Az 1989-es év meghatározó volt számomra: a nyári szünet alatt rengeteg új anyagot szereztem be, szinte megállás nélkül ment a kazettamásolás. Idővel odáig jutottam, hogy demókat is kezdtem rendelgetni. Az összes pénzemet kazettákra költöttem. 1991-ben aztán bejött a death metal; az érettségiig (’93-ig) szinte kizárólag durva zenékben utaztam. Az érettségi előtt nem sokkal fedeztem fel az Ozzy-s Black Sabbath-ot (a Heaven And Hellt és a Mob Rulest már korábban is ismertem); ott kezdett el megváltozni minden, akkor kezdtem nyitni más, a metalon belüli stílusok felé.

Öt konkrét élményre (sokkra) emlékszem: Napalm Death – Scum, Possessed – Seven Churches, Agent Steel – Unstoppable Force (dal a Beyond Metal Zone válogatáson), Pestilence – Consuming Impulse és Cannibal Corpse – Put Them to Death (a dal, amelyet a Heavy Metal Híradóban hallottam). Szorosan idekapcsolódik még King Diamond (és vele együtt a Mercyful Fate), a Vain, a Confessor, illetve itthonról a Mirror és a Necrotomy (akiket a Garázs című rádióműsorban hallottam).

Mivel számomra 1989 volt az áttörés éve, értelemszerűen legnagyobb favoritjaim ennek az esztendőnek a kiadványai közül kerülnek ki: Sepultura – Beneath The Remains, Kreator – Extreme Aggressions, Annihilator – Alice In Hell, Vain – No Respect, Mordred – Fool’s Game stb.

Amit még hozzátennék, hogy a politikai helyzet is belejátszott abba, hogy ki mekkora gyűjteményt tudott akkoriban felmutatni. Tudjuk jól, hogy a metal itthon sokáig háttérbe szorult, a nyugati nyomású bakelithez horror árakon lehetett hozzájutni, a műsoros kazetták pedig nem mindig hozták a remélt és kívánt minőséget. A fanzineszerkesztők (akik felé maximális tiszteletem) sokkal több albumhoz jutottak hozzá, mint a „mezei fanatikusok”, akik viszont pont általuk informálódtak, és gyűjthették így be az aktuális hallgatnivalókat. A környezetemben (Hévíz és Keszthely) például nem volt lemezbolt, Zalaegerszegre kellett utaznom, ha metal zenéket vagy kiegészítőket akartam venni.

Így utólag visszagondolva sem gondolom gáznak vagy cikinek a ’90-es évek elejét/közepét. A Metallica kommerszé válása nálam is kiverte a biztosítékot, a Megadeth Countdown to Extinction-je viszont egyből bejött. A Soundgardent csak az MTV-n láttam, a Badmotorfingert a megjelenése után jóval később gyűjtöttem be, de így is az egyik kedvenc albumommá avanzsált. A Dirt-öt a megjelenése pillanatától fogva szeretem, a Pearl Jam és a Nirvana viszont teljesen kimaradt az életemből (maximum a klipjeiket láttam), és nem is érzek késztetést arra, hogy eme zenekarok kiadványait valaha is begyűjtsem vagy meghallgassam.

Teljesen más volt a helyzet a pop-punkkal és a nu metallal, azok sokkal jobban és többet ártottak a metalnak. (Elismerem, egy rövid időre én is rápattantam a nu metalra, de aztán egydimenzióssága miatt abbahagytam a hallgatását, és visszatértem a klasszikus metalhoz). A Hammerfall feltűnése mindenképpen pozitív fejlemény volt, és nagyon tetszett a retró thrash hullám, még ha tiszavirág életűnek bizonyult is. A mai lemezdömping viszont teljesen felesleges és értelmetlen, ezzel ugyanis kibogozhatatlanná, átláthatatlanná vált a színtér.

A metal révén tettem szert régi, máig is létező és új ismeretségekre, barátságokra. Nagyon sok embert ismertem meg általa, rengeteget leveleztem, és a Ragyogásnak, a Stygian Shadowsnak, valamint a Kronos Mortusnak is nagyon sokat köszönhettem/köszönhetek. Noha két munkahely mellett manapság már kevesebb időm jut a zenehallgatásra, illetve cikkek írására, a vér nem válik vízzé: a metal örökre velem marad!