Nem vagyok rá büszke, egyszerűen úgy alakult, hogy – újságíróként – soha nem fizettem a Sziget Fesztiválra történő bejutásért. Természetesen nem ezért őrzök kellemes emlékeket a rendezvényről; több mint egy évtizeden át számos nagyszerű koncertnek voltam ott szem- és fültanúja. Bár az eseményen alapvetően mindig is az elektronikus tánczenei-alternatív vonal dominált, a metál sátor (később színpad) programja számunkra sokáig fesztivál volt a fesztiválban. Ezért is sajnáltam, amikor 2011-et követően a műfaj szinte teljesen kiszorult a Hajógyári-sziget északi csücskéről.
Első alkalommal 1998-ban jártam kint az akkor még talán Pepsi Szigetnek nevezett rendezvényen. Egy évvel később – még mindig civilben – az Apocalyptica és a Guano Apes fellépését néztem meg. Az első „nagy év” számomra 2002 volt, amikor a szép emlékű Look magazin újságírójaként három napot is kint töltöttem a Szigeten, és olyan csapatokat láttam-hallottam élőben, mint a Gamma Ray, a H.I.M., az Edguy, a The Gathering, a Nightwish és a Savatage. Ráadásul e zenekarok majdnem mindegyikével interjút is készíthettem.
Az elkövetkező 5 évben többek között olyan csapatok vendégszereplését élvezhettem, mint az In Flames, a The Rasmus és az Eagles Of Death Metal. Majd jött 2008, amikor a „nulladik nappal” együtt a fesztiválnak összesen öt napjára látogattam ki, és olyan koncerteknek lehettem részese, mint az Iron Maiden, az Avantasia (Amanda Sommerville-lel, Jorn Landéval és Kai Hansennel), az Apocalyptica és a System of a Down-énekes Serj Tankian fellépése.
2009-ben a Die Toten Hosent, a The Offspringet és a Faith No More-t láttam (a cipőfűzőnyelő Mike Patton-nal). Egy évre rá négy nap is kint jártam a Hajógyári-szigeten. Első alkalommal az akkor négyéves középső lányom társaságában élveztem a Toy Dolls koncertjét, majd – már nélküle – a Children Of Bodom fellépésére is benéztem. Az elkövetkező napokban pedig olyan nagyágyúk szereztek örömet nekem a muzsikájukkal, mint a Paradise Lost, az Iron Maiden, a Kamelot, a Monster Magnet és a Fear Factory.
2011-ben ugyancsak négy nap jutott nekem a Szigetből. „Felvezetésként” olyan előadók koncertjeinek lehettem részese, mint a Within Temptation, a Motörhead, a Suicidal Tendencies és a Helloween. Utóbbi zenekar fellépésén nemcsak nosztalgiáztam, hanem pozíciót is foglaltam az azt követő Judas Priest-koncertre, amit így az első sorból nézhettem-hallgathattam, a fellépés végén pedig még Glenn Tiptonnal is alkalmam nyílt lepacsizni.
Sokáig úgy tűnt, ez az év volt az utolsó, amikor kilátogattam a fesztiválra. A metálszínpadot felszámolták, s a programkínálatból onnantól szinte teljesen eltűntek a rockzenekarok. A profil erőteljesen eltolódott az elektronikus popzenék irányába, így jó időre hátat fordítottam a rendezvénynek. Amit addig szerettem benne, az a sokszínűsége, hangulata, ízei és színei, valamint a koncertek pontos kezdése és hangminősége volt. És persze az is, hogy újságíróként-fotósként félig-meddig bennfentesnek számítottam: ott lehettem szűk körű sajtótájékoztatókon, a magam röhejes kis kompakt gépével a profik mellett, a nagyszínpadot a nézőtértől elválasztó fotósárokban.
A feleségemmel viszonylag kevés közös kedvencünk van zeneileg, az egyik ilyen csapat a Muse. Ő tudott rá sajtójegyet szerezni, viszont anyai teendői nem engedték, hogy ő is ott legyen a koncerten. Így aztán – családunk képviseletében – tavaly augusztusban újra ott találtam magam a Sziget Nagyszínpada előtt, a tömegben. Ezek után már nem mondom azt, hogy soha többé, hiszen ha jön egy újabb kedvencem, nem maradok itthon, de ez a rendezvény sajnos már jó ideje nem az én fesztiválom…
Leave a Reply