Mondhatni, egy kissé elfogult vagyok a kaliforniai Death Angel-lel szemben: a mai napig imádom a csapat első három lemezét. Éppen ezért szomorú voltam a banda 1991-es feloszlásakor, örültem az egy évtizeddel későbbi újjáalakulásnak, és reménykedve vártam az új albumot. A 2004-es The Art Of Dying azonban már nem hordozta magán azokat az ízeket, izgalmas zenei megoldásokat, és ami a legfőbb, dallamokat, amelyekért anno a kedvenceim közé tartozott a filippínó unokatesók zenekara.
Ezért vártam izgatottan az új anyagot, amely az előzetes információk szerint egyfajta visszakanyarodásnak ígérkezett a ’90-es évek dallamosabb zenei világához. Nos, az érzéseim felemásak: a számok egyike-másika valóban dallamosabb lett, a lemez azonban összességében a kétezres évek elején megkezdett úton halad tovább.
Az albumot nyitó The Moth egy igazi energiabomba, a koncerteken valószínűleg meg fogja őrjíteni a közönséget. Érdekes, hogy a számot nem Mark Osegueda éneke, hanem a háttérvokál teszi némileg dallamossá. A lendület a második dalnál sem hagy alább, a lemez csúcspontja azonban számomra egyértelműen az ezt követő, űberdallamos Lost. Az önmagának felelgetős énekkel és a finom, akusztikus lezárással egyedivé tett Father Of Lies is tetszik, ezt követően azonban számomra nagyjából véget is ér a lemez.
A sepulturás Andreas Kisser vendégszereplésével feljátszott Hatred United/United Hate ritmusos-szólós középrésze emlékezetes még, ám a többi dal nem hagyott bennem maradandó nyomot. Mark Osegueda nagyjából két hangon énekli végig a számokat, holott a Lost-ban is hallhattuk, hogy ennél jóval többre képes. A 8. tétel, a Breakaway refrénjében is igen visszafogott a dallam, érzésem szerint abból is sokkal többet lehetett volna kihozni. Sajnos az albumhoz bónuszként felvett The Mission-dal, a Wasteland sem lett „deszéndzsöl”-ös Rob Cavestany-ék keze alatt: egyszerűen eljátsszák az eredetit, különösebben még csak nem is durvítanak rajta.
Egy kicsit többet vártam a The Evil Devide-tól, de az irány nem rossz. A lemez első felét szívesen hallgatom, a másodikat kevésbé. És persze kíváncsian várom a folytatást.
Leave a Reply