Nyolcévesen fertőzött meg a zene szeretete és vele párhuzamosan a sporté is. Zene- és sportfanatikus vagyok. Akkoriban az eurodiszkó volt az első, amit felfedeztem magamnak, lévén a szomszédaim olyan zenéket hallgattak és gyűjtöttek. Nem tagadom, hogy ezek a zenék a mai napig elkísérnek, jó érzéssel hallgatom őket, legyen szó a Kajagoogoo-ról, a Duran Duranról, a Whamről, a Dead Or Alive-ról vagy Nena-ról. A diszkókorszak aztán 1987 körül le is zárult nálam, mert egyrészt bejött a heavy metal, másrészt a diszkó felhígult, jöttek a fiúbandák, az elektronika elveszítette a varázsát.
Ami a heavy metalhoz fűződő viszonyomat illeti, szimplán a kíváncsiság hajtott. Kezdetben a dallamos metal bandákkal kezdtem (a Twisted Sister örök kedvenc!), majd 1989 nyarán jött az áttörés, amikor is rengeteg thrash metal anyaghoz jutottam hozzá, és azóta is ez a kedvenc stílusom. Nagyon sokáig kizárólag durva, extrém zenék után kutattam, majd 1991-ben bejött a death metal. Ez a hullám nálam nagyjából két évig tartott, utána váltam mindenevővé. Ekkoriban fedeztem csak fel a régi Black Sabbath-ot és Ozzyt, a Dream Theatert, majd kicsivel később a Deep Purple-t, a Led Zeppelint.
Amennyiben a legnagyobb kedvenceimet kell megneveznem, akkor az Agent Steel visz mindent, akiket szorosan követ a Possessed, a Nasty Savage, a Twisted Sister, a Mercyful Fate, az Atheist, illetve a Sacred Reich. Természetesen a hazai színteret sem hanyagoltam, hanyagolom el: idehaza jobbára az olyan demós bandák a legnagyobb favoritjaim, mint a Mirror, a Barbed Wire, a Butchers, az Undertaking, a Classica, a Necrotomy, a Detonator vagy a Sámán.
Az újságírásba 1994-ben vágtam bele. Budapesten tanultam a Vendéglátóipari Főiskolán. A Riff-Röff Klub akkoriban a Thököly úton működött; elmentem egy Bedlam/Necropsia koncertre (1994. május), ahol találkoztam Lénárd Lászlóval, és megkérdeztem tőle, hogy írhatok-e a buliról. Ő igennel felelt, és ezzel meg is pecsételődött a sorsom. Cikkem a júliusi Metal Hammerben jelent meg, és azóta –igaz, csak szórványosan, de – publikálok a lapba.
1997-ben Schmidt Péter barátommal elindítottuk hazánk legelső webzine-jét, a Ragyogást, majd évekig a Stygian Shadows csapatának tagja voltam, de egy-egy kritikával más hazai és külföldi fanzine-eknek is besegítettem, többek között a Voices From The Darkside webes felületén.
A fanzine-eket relatíve későn, 1997 körül fedeztem fel magamnak. Azóta viszont rendesen beleástam magam ebbe a világba, és a szakdolgozatomat is ezekről a kiadványokról írtam. Az a megtiszteltetés ért, hogy – a mai modern világnak és az internetnek köszönhetően – rengeteg egykori hazai fanzine-szerkesztővel vettem fel a kapcsolatot és ismerkedtem meg, többek között jelen oldal létrehozójával, Tóth „Coly” Tamással és társával, Bencsik „Benjoe” Tiborral, Benedek „Dakota” Csabával és Forgács „Sancho” Péterrel (Feszültség), Bogdán Lászlóval (Brutal Metal), Végh Tiborral és Bak Árpáddal (Steel Spider), Gábor Andrással (Death Trap fanzine és Malediction zenekar), Fröhlich Tamással (Panic) és még folytathatnám. Számomra ezek az emberek istenek és inspirációk. Ezért is hatalmas megtiszteltetés és öröm számomra, hogy Coly felkért: publikáljak az oldalra.
Anélkül, hogy sajnáltatni akarnám magam, 2013 augusztus végétől egy jó fél/háromnegyed évig nem követtem a metal színtér történéseit, mert komoly porckorongsérv műtéten estem át, ami lelkileg nagyon megviselt. Sem erőm, sem kapacitásom nem volt szeretett zenémmel foglalkozni. Úgy néz ki, azóta felépültem, és minden erőmmel azon vagyok, hogy újra annyit publikáljak, amennyit csak az időm enged, de újra aktívan figyelem a friss kiadványokat.
Ami még hozzátartozik az igazsághoz, hogy sajnos kevés koncertre jutok el. Ennek okaiba engedelmetekkel most nem megyek bele, annak viszont örülök, hogy írhatok kedvenc zenei stílusomról.
Kívánok mindnyájatoknak nagyon békés, áldott, boldog új esztendőt! A metal legyen velünk örökre!
Leave a Reply