A tegnap este megkezdett téma folytatása, hét rövid tételben. Girl power a rockzenében, ahogy én szeretem.
EVIL STIG (JOAN JETT AND THE GITS): EVIL STIG (1995)
A The Gits nevű amerikai punk-rock banda mindössze két nagylemezt jelentetett meg énekesnőjével, Mia Zapatával, akit 1993-ban – 28 éves korában – megerőszakoltak és meggyilkoltak. Az ezt követő jótékonysági koncertsorozatra a The Gits zenészei a rock and roll koronázatlan királynőjét, Joan Jett-et igazolták le énekesnek, majd vele rögzítettek egy közönségzajokkal még hangulatosabbá tett stúdióalbumot, amelyen a The Gits legnagyobb slágerei (Sign of the Crab, Whirlwind, Second Skin stb.) mellett punkosan újragondolt Joan Jett-dalok is helyet kaptak.
DRAIN: HORROR WRESTLING (1996)
Minden egyéb körülírás helyett: az Alice in Chains női kiadásban. A svéd kvartett nem szégyelli használni az egyszer már bevált receptet, Maria Sjöholm nagyon jól énekel, az I Don’t Mind, a Serve the Shame vagy a Crack the Liar’s Smile nagy slágerek, az 1988-as újrakiadásra bónuszként felkerült Motörhead-átirat, az Ace of Spades grunge-változata pedig finoman szólva is meghökkentő.
THE GATHERING: NIGHTTIME BIRDS (1997)
Bár a How to Measure a Planet? elszállós hangulatát is szeretem, számomra egyértelműen a Nighttime Birds a holland csapat legjobb lemeze. Talán itt vannak a leginkább egyensúlyban a súlyosabb gitártémák, a zongorás-ambientes részek és Anneke van Giersbergen varázslatos éneke. És persze ezen a korongon hallható az együttes – szerintem – legnagyobb slágere, a Third Chance is.
LANA LANE: QUEEN OF THE OCEAN (1999)
„Első számú hangszere: a hangja” – állítja magáról, és írták róla. Az amerikai énekesnő nemcsak saját lemezein, hanem vendégszereplései (Ayreon, Gary Hughes, Erik Norlander) alkalmával is bizonyítja ezt. Én a fenti lemez révén találkoztam vele először, és talán éppen ezért ez az anyaga áll hozzám a legközelebb. Lana Lane muzsikája dallamos, progresszív rockzene, ezen a korongon olyan emlékezetes számokkal, mint a Night Falls, a Frankenstein Unbound, a Rainbow’s End, vagy a Through the Rain.
BLOOD CEREMONY: BLOOD CEREMONY (2008)
A kanadai együttes pszichedelikus rockzenét játszik a ’60-as évek végén, ’70-es évek elején alkotó nagy elődök stílusában. Zenéjük meghatározó eleme az énekesnő, Alia O’Brien fuvola- és orgonajátéka, amelyek okán a kritikusok gyakran emlegetik velük kapcsolatban a „Jethro Sabbath” és a „folkos Black Sabbath” meghatározásokat. Dalaik témáit a fekete mágiából és a horrorfilmekből merítik. Bemutatkozó albumukról különösen a Master of Confusion, a Children of the Future és a Hymn to Pan című tételeket ajánlom az érdeklődők figyelmébe.
JEX THOTH: JEX THOTH (2008)
Az amerikai Jex Thoth (amely nemcsak egy zenekar, hanem az énekesnő, Jessica Bowen művészneve is) muzsikája valahol a The Nymphs-é és a Blood Ceremony-é közé helyezhető. Pszichedelikus doom-ot játszanak, amit itt-ott orgonajáték színesít, dalszövegeik az okkultizmus témáját járják körül. Legfőbb hatásaik között olyan zenekarok találhatók, mint a Black Sabbath (már megint!), illetve az Amon Düül II (ha mond ez a név bárkinek is valamit, nekem igen). 2008-as bemutatkozó albumuk különleges színfoltja a négytételes, bő negyedórás Equinox Suite.
THE DEVIL’S BLOOD: THE TIME OF NO TIME EVERMORE (2009)
Végezetül még egy debütalbum, a hollandiai illetőségű, okkult rockot játszó The Devil’s Blood-tól, akikről sajnos már csak múlt időben beszélhetünk. A csapatot a Lemouchi testvérek – a gitáros Selim és az énekes Farida – alapították, három nagylemezt adtak ki, mielőtt Selim 33 évesen, 2014-ben öngyilkosságot követett volna el. Farina telt, erős hangon énekel, a dalok inkább kellemesek, mint félelmetesek (a koncertfotóikat azért nem mutatnám meg kiskorúaknak). Az album két csúcspontja számomra az I’ll Be Your Ghost, illetve a Christ Or Cocaine című nóták.
Ui.: Szívesen veszek tőletek további neveket, ahol énekesnő áll a rock/metal banda mikrofonja mögött. A többségüket valószínűleg ismerni fogom, de hátha akad köztük meglepetés is. 🙂
Leave a Reply