Időnként rám tör a kíváncsiság, és teszek egy-egy nagyobb kitérőt a rock világának határterületei, eldugott zugai, félreeső provinciái irányába. Ilyen kalandom volt a ’60-as évek vége, ’70-es évek eleje pszichedelikus rockzenéjének feltérképezése, a stoner rock műfajának mélyebb megismerése, az orosz punk-rock zenekarok saját magam számára történő felfedezése, illetve a ’80-as évek közepének heavy metálját megcélzó időutazás is. Most ez utóbbiról fogok mesélni.
A ’80-as évek elejétől közepéig tartó időszakban, kezdő rock- és heavy metal-rajongóként úgy tűnt számomra, mintha nem is lenne olyan sok zenekar, mintha nem is jelenne meg annyi új lemez. Persze nagyon nem volt rálátásom a színtér teljes egészére. Ma már tudom, milyen sok zene mellett mentem el úgy, hogy nem ismertem meg, mert nem keltette fel az érdeklődésemet, vagy, mert az akkori anyagi helyzetem nem tette lehetővé valamennyi szimpatikusnak tűnő album beszerzését.
Az elmúlt években nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy esetleg kihagytam valamit, hogy az akkori időszak termésének az illendőnél szűkebb szeletét ismerem. Így aztán becéloztam az évtized közepét, és megnéztem, milyen előadók adtak ki lemezt abban az évben. Előfordult, hogy diszkográfiájuk tanulmányozása során az 1985-ös anyagnál jobban megtetszett egy egy évvel korábbi lemezcím, vagy egy egy évvel későbbi lemezborító. Így aztán nem szorítkoztam pusztán az 1985-ös kiadványokra, a „tanulmányút” legalább 5-6 évet ölelt fel.
Hamar kiderült, hogy hatalmas fába vágtam a fejszémet. A Wikipedia tanúsága szerint 1985-ben csaknem 200 (a valóságban ennél is több) heavy metal banda adott ki lemezt. Ezeknek az anyagoknak körülbelül az ötödét ismertem. Egy évvel korábbról 220 címet találtam, nekem ebből mindössze 36 album volt meg. Az arány 1986-ban is hasonló. Azt már az elején eldöntöttem, hogy maradok a klasszikus heavy metal-nál, és az esetleges thrash, doom, black stb. albumokat kihagyom a játékból.
E kissé hosszúra nyúlt projekt során legalább 120 zenekar – számomra eddig ismeretlen – lemezét hallgattam meg, és sajnos vagy szerencsére, de ki kell jelentenem, hogy az elmúlt évtizedekben történt mellőzésükkel szinte semmit nem vesztettem. A maguk idejében nem véletlenül azokat az albumokat szereztem és szerettem meg, amelyek már e kaland előtt is a gyűjteményem részét képezték. A szaklapok és a műfaj szeretetében velem osztozó ismerőseim tényleg a minőségi és élvezetes anyagokat ajánlották.
Persze, az a korszak egy teljesen másfajta minőséget produkált. Az előző generációhoz, a nagy hard rock csapatokhoz képest ezek a bandák maguk voltak a vadság és a friss erő, mai füllel hallgatva azonban muzsikájuk meglehetősen fapadosnak, időnként már-már komikusnak tűnik. Dalszerkezeteik, témáik elég egysíkúak, és a hangzásuk is bőven hagy kívánnivalót maga után. A legrosszabb azonban, hogy e csapatok legnagyobb részére igaz a „12 egy tucat” mondás, hiszen egyéniséget, maradandót a legritkább esetben véltem náluk felfedezni. Talán nem véletlen, hogy nem belőlük lettek a ’80-as évek legnépszerűbb csapatai, megmaradtak harmadik-negyedik vonalbeli, felejthető bandáknak.
Felesleges is lenne miattuk koptatni a laptop billentyűzetét, inkább azt a három csapatot említeném meg, akik számomra eleddig ismeretlen bandaként kiragyogtak a szürke masszából, s akiknek az alábbi lemezét bármikor szívesen meghallgatom.
ANGEL WITCH: ANGEL WITCH (1980)
Itt van mindjárt egy, a kitűzött céldátumnál korábban született alkotás. A Kevin Heybourne énekes-ritmusgitáros vezette csapat a brit heavy metal új hullámát (NWOBHM) meglovagolva ért el szép sikereket a ’80-as években, amikor is az együttes nevét viselő bemutatkozó album mellett még két korongot jelentettek meg. A nyitó Angel Witch kitűnő nóta, ugyanakkor tipikus képviselője a korszak heavy metal-jának: fülbemászó refrénjével valószínűleg nem volt nehéz megénekeltetni a koncertek közönségét. Ugyancsak emlékezetesek a White Witch és az Angel of Death című számok, egyes dalok viszont (Confused, Sweet Danger) a ’70-es évek glam rockját idézik.
VIRGIN STEELE: NOBLE SAVAGE (1985)
Komoly elmaradásom volt a Virgin Steele kapcsán, mert bár olvastam, hogy kiváló csapat, eddig valahogy kimaradt a gyűjteményemből. Mondhatnám, ez a zenekar volt a nagy hal a hálóban, hiszen klasszisokkal fölötte áll a legtöbb, az 1985-ös projekt keretében meghallgatott „no name” zenekarnak. David DeFeis-ék muzsikáját egy időben nem véletlenül hasonlították a Manowar-éhoz: heroikus-monumentális metált nyomnak, emlékezetes énekdallamokkal. A Noble Savage a harmadik albumuk és egyben az egyik legjobb alkotásuk is, olyan „slágerekkel”, mint a lemezt nyitó We Rule the Night, a címadó dal vagy a lírai Don’t Close Your Eyes.
TRANCE: VICTORY (1985)
A német együttes több albumát is meghallgattam, így meg merem kockáztatni, hogy a harmadikként megjelent Victory a legjobb lemezük. A zenekarral a ’80-as években egész jól futott a szekér, aztán valahogy lemaradtak a többi, világhírnevet elérő német csapathoz képest. Az énekes-gitáros Lothar Antoni kissé rekedt hangján remek refrének hangzanak el, kedvenceim dalaim az albumról a We Are the Revolution, a Break the Chains és a címadó Victory. Nagyon germán és nagyon jó – legalábbis az 1985-ös projekt mezőnyének többi versenyzőjéhez képest.
A következő, még mindig ehhez a témához kapcsolódó cikkben arról fogok írni, a ’80-as években hogyan, milyen forrásból jutottam hozzá hasonló kincsekhez, olyan, viszonylag ismeretlen csapatok lemezeihez, amelyek – az akkori érzelmi kötődés okán – máig a kedvenceim közé tartoznak.
Leave a Reply