Nem mintha nem jelent volna meg tavaly is számos kitűnő zenei anyag; az ok, amiért körülbelül 15 lemezből vagyok kénytelen kiválasztani a legjobb tízet, másban – bennem – keresendő. Hamarosan bővebben is írok arról a projektemről, amelynek keretében rengeteg, a ’80-as évek közepén keletkezett klasszikus heavy metal albumot hallgattam végig, igyekeztem velük mélyrehatóbban is megismerkedni – ami a fókuszomat erőteljesen elvitte a 2016-ban megjelent újdonságokról. Persze konstans kedvenceim új korongjait kötelező jelleggel tettem a magamévá, így inkább azt mondhatom, új favoritokat nem találtam magamnak a tavalyi év során. Na de jöjjön a lényeg: maga a lista, majd némi kommentár!
1-4. Metallica: Hardwired… to Self-Destruct
Avantasia: Ghostlights
Testament: Brotherhood of the Snake
Anthrax: For All Kings
5. Metal Church: XI
6. Megadeth: Dystopia
7. Death Angel: The Evil Divide
8. In Flames: Battles
9. Karma to Burn: The Mountain Tzar
10. Spiritual Beggars: Sunrise to Sundown
A legfontosabb, hogy az első négy helyezett esetében nem tudok rangsort állítani, azok egymással szabadon felcserélhetők. Lehet, hogy hülyén néz így ki, de mindegyiket másért szeretem.
Ha nem is rágtam le a körmöm a várakozás izgalmában, kíváncsi voltam a Metallica új lemezére, és az anyagot először, másodszor, majd harmadszor is végighallgatva, nagyon kellemesen csalódtam.
Tobias Sammet Avantasia-projektje a kezdetektől magas színvonalon produkál, szállítja a jobbnál jobb refréneket és zenei témákat, nem válik önismétlővé, köszönhetően többek között a produkció sokhangúságának.
Az Anthrax legfrissebb lemezéről az Old-School Union fanzine-ben írtam részletesen: a zene az ultra-dallamosság mellett is megőrizte keménységét, a csapatra jellemző stílusjegyeit.
Legújabb albumán a Testament és a Death Angel is a dallamosabb énjét helyezi előtérbe, aminek a magamfajta, a thrash melodikus vonalát kedvelő rajongó csak örülhet. Nekem ez alkalommal Chuck Billyék muzsikája jött be jobban.
A Karma to Burn izgalmas színfoltja a rockzene palettájának, azon belül is a stoner színtérnek. Túlnyomórészt instrumentális muzsikájuk lehengerlően lendületes, albumaikat hallgatva mintha egyetlen nagy jammelésnek lennénk fültanúi. Tavalyi nagylemezük – kissé meghökkentő módon – mindössze öt új, teljesen átlagos hosszúságú szerzeményt tartalmaz.
A Spiritual Beggars zenéjét a kezdetek óta kedvelem, munkásságukat folyamatosan nyomon követem. 2016-os albumukon igen erőteljesnek érzem a Whitesnake/David Coverdale hatását, és mintha a hangzás is lágyabb lenne – a lemez ezzel együtt is tetszik.
A többi korongról az elmúlt napokban részletesebben is írtam. Viszont, műsoron kívül hadd említsek még meg három lemaradót!
Ha egy kicsivel több új számnak szorítottak volna helyet a The End EP-n (ha volt még ilyen egyáltalán a tarsolyukban), nálam a Black Sabbath 2016-os anyaga is az élmezőnyben végzett volna.
Szeretem a Green Day muzsikáját, ám úgy érzem, ők nem ebben a mezőnyben versenyeznek, ráadásul – bár van rajta néhány ellenállhatatlan tétel – a tavalyi Revolution Radio egyelőre nem hengerelt le úgy, mint, mondjuk, az American Idiot vagy a 21st Century Breakdown.
Sokáig a Volbeat dallamossága és lendülete is bejött nálam, ám egy ideje már nem érzek új ízeket a zenéjükben, az izgalom – számomra – kiveszni látszik a dánok muzsikájából. Ez sajnos a 2016-os Seal the Deal & Let’s Boogie albumra is igaz.
Ahogy azt már egy korábbi posztban is írtam, szívesen olvasnám (és megosztanám) a ti listáitokat is. Úgyhogy rajta, írjatok!
Leave a Reply