A lemezboltok varázslatos világa

Dávid barátommal 1985 környékén kezdtük el felkutatni a budapesti lemezboltokat. A szocialista nagyáruházak zenei osztályainak kínálatához képest igencsak egzotikus zugai voltak a városnak ezek a magánvállalkozásban nyitott üzletek: eredeti nyugati lemezek, a kemény rock, és azon belül is a heavy metal számunkra addig ismeretlen bősége csábított – nézelődésre és potya-zenehallgatásra, hiszen diákként (végzős gimnazista voltam akkor) nem rendelkeztünk megfelelő anyagi háttérrel ahhoz, hogy meg is vásároljuk e vonzó bakelitek bármelyikét.

Dávid ekkortájt angliai rokonainak köszönhetően jutott hozzá a Venom, a Judas Priest vagy éppen a Manowar aktuális korongjaihoz. Nekem pedig maradt az elfogadható áron (250-300 forintért) kapható műsoros kazetták választéka, amelyek nagy részéről persze tudható volt, hogy azokat is házilag állítják elő, a lemezeket üres hanghordozókra veszik át a boltok munkatársai. Így viszont simán előfordult, hogy az album egy-két száma nem fért fel a szalagra, vagy, hogy kiférjen, az oldal végén egyszerűen lekeverték a dalt. Viszont, ha maradt hely, kedvcsinálónak egy másik lemez néhány számát is felvették a kazetta végére – nem egy esetben úgy, hogy a borítóra nem írták ki, hogy mit is hallunk a B. oldal második felében. De szép idők is voltak azok!

A műsoros kazettáknál is olcsóbb megoldás volt egy üres kazettát beadni a boltba, amire 100 forint ellenében, egy-két napon belül felvették a kívánt lemezt. Nesze neked, szerzői jogvédelem! Persze mennyivel volt legálisabb a rádióból felvenni, vagy egymástól átvenni a zenéket? Semennyivel, akkor viszont senki nem foglalkozott a szabályok betartásával és betartatásával.

1985-ben 34 lemezboltot tartottam nyilván Budapesten. Nyilván több is volt, mi ennyinek bukkantunk a nyomára. Egyesek kínálata maximálisan lefedte az ízlésünket, ott idővel törzsvásárlókká váltunk, másokat hamarosan kihagytunk zenebeszerző kiruccanásaink programjából. Az egyik első ilyen hely a Fonográf-dobos Német Oszkár által nyitott Fonográf hanglemezbolt volt a Nagy Ignác utcában, de az idősebbeknek nyilván még ma is ismerősen cseng a Szent István körúti Solaris, a Boráros téri Violin, a Majakovszkij (ma Király) utcai Lemezkuckó, a Dob utcai Dob Records vagy a November 7. téri (ma Oktogon) Labiritmus neve.

Már nem emlékszem, hogyan jutottunk el a József körúttal párhuzamosan futó Bacsó Béla (ma Német) utcába, és hogyan találtunk rá az akkor még ott működő Music Box lemezboltra, ám tény, hogy 1985 szeptemberében – 300 forintért (az akkori fizetésem egytizedéért) – ott vettem az első német nyelvű Metal Hammert, amit még jó néhány másik követett. Akkoriban nem létezett még a hazai szaksajtó, jobb híján így tettünk szert a bennünket érdeklő információkra.

Az üzlet hamarosan átköltözött a József körút 36. szám alá, gyakorlatilag a Rákóczi tér sarkára, mi azonban továbbra is csak „Bacsó”-nak hívtuk (nemrégiben olvastam, hogy mások, a bolt logójára utalva „Venomos” boltként, „Venom” boltként emlegették). A tulaj, Herczeg Tamás hamarosan egy újabb üzletet is nyitott a Nyugatinál, a Vikinget, ám közben a konkurencia sem tétlenkedett: a rajongók számára olyan metál-lelőhelyekkel bővült a kínálat, mint a Blahánál található Elektromos Krokodil, vagy a szintén József körúti Hangvárium.

Hogy el ne felejtsem, a klasszikus zene rajongóinak Mekkájába, a Szervita téri Rózsavölgyi lemezboltba sem volt haszontalan időnként benézni: ott vettem meg például a Running Wild Branded and Exiled című albumát műsoros kazettán, ami máig a legnagyobb kedvencem a csapattól.

A metál műfajához természetesen nemcsak a hangzóanyagok, hanem a ruházat és a kiegészítők is hozzátartoznak. Utóbbiaknak volt az első számú lelőhelye Budapesten a Nagy Diófa utcában található Hunky-Punky, ahol a csíkos nadrágok, bőrdzsekik, együtteses pólók mellett felvarrókat, szegecseket, kitűzőket is lehetett kapni. Emlékszem, a szűk üzlethelyiségben is, ahol egyszerre legfeljebb 3-4 ember fért el, mindig szólt a zene.

Aztán a rendszerváltás ezeknek az üzleteknek a nagy részét is leradírozta a térképről: megjelentek a CD-k, nemcsak a maszek üzletekben, hanem a multik (MediaMarkt, Saturn) polcain is, amelyeknek nyomott áraival nem igazán lehetett versenyezni. Az internetes zeneletöltések világában pedig szinte teljesen bealkonyult a fizikai hanghordozóknak. A „szinte” kitétel itt nagyon lényeges, hiszen máig vannak olyanok, akiknek fontos a kézbe vehető formátum, a tetszetős lemezborító, a színes, lapozgatható booklet – ők azok, akik életben tartják a még megmaradt lemezboltokat. Ráadásul a bakelit is újra divatba jött, egyre nagyobb rá a kereslet.

Ezzel együtt is meglepetésként ért, hogy amikor két hete a frissen megjelent Old-School Union fanzine-t terítettem a budapesti lemezboltokban (amelyekben – a CD Pincét leszámítva – az elmúlt időszakban nem igazán jártam), régről ismerős arcokkal találkoztam. A Solarisban ugyanaz a Miklós Péter (aka Zsiráf) állt a pult mögött, aki három évtizeddel ezelőtt is, és akinek csak a haja lett fehérebb, a zene iránti lelkesedése, elkötelezettsége semmit nem csökkent. Mint megtudtam, a bolt 1984 őszén nyílt meg. Ember, 32 éve változatlan helyen, miközben a teljes város kicserélődött körülötte!

Hasonló a helyzet a Vikinggel is, ahol nem más fogadott, mint Herceg Tamás, a legendás „Bacsó”, aki külsőre (és szövegét tekintve) szinte semmit nem változott. Ő 1981 óta nyomja az ipart, látta el sokáig külföldi zenékkel, minőségi heavy metállal, ma pedig nyomott fekete pólókkal a hazai rajongókat.

Hát hogyne érezné magát az ember újra húszévesnek ilyen időtálló környezetben?

A cikk szerzője: Coly 902 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*