Ez alkalommal is a csúcsokat ostromoljuk, ám nem csajok, hanem a zenekarok legjobbnak tartott albumai segítségével. Az általatok küldött toplistákat böngészve, és látva, hogy nem is olyan egyértelmű, mit tartunk egy-egy csapat csúcs-albumának, megerősödött bennem azt a korábbi elhatározás, hogy írjak az objektív és a szubjektív „jó”-ról.
Ezt egyrészt annyival intézném el, hogy mindannyiunknak megvannak a magunk favoritjai, amelyek szerintünk az adott csapatok legjobb lemezei. Ám hogyan válik egy anyag (konkrétan a Metallica Master of Puppets-e) minden idők heavy metal albumává? A végeredmény nyilván átlagolással, nagy tömegek vagy kiválasztott kevesek (az „okosok”) szavazatai alapján születik meg. Vagyis, amire sokan mondják (szubjektíve) azt, hogy jó, objektíve is azzá válik.
Ami azonban számomra sokkal izgalmasabb, az a saját tapasztalataim, élményeim alapján kínálkozó végkövetkeztetés, vagy inkább kérdés.
Nagyon sok zenekarral vagyok úgy, hogy máig azt a lemezét tartom a csúcsteljesítményének (de legalább is a kedvencemnek), amelyik révén annak idején megismertem. Vajon jókor voltam jó helyen, és tényleg a hullámhegy tetején váltam a banda rajongójává? Mindig így történt, ez történt? Vagy ilyen szoros érzelmi kötődést alakít ki a személyes élmény, az első találkozás után érzett katarzis? Ennyit tesz hozzá egy olyan lemez megítéléséhez, amely másoknál lehet, hogy nem kapott ilyen magas pontszámot?
Mindkettőben lehet igazság. A heavy metallal 1985 környékén kötöttem szorosabb ismeretséget. Akkoriban – mind a produkciók színvonala, mind elfogadottság tekintetében – a csúcson volt a műfaj. A nagyok is jó passzban voltak, és számos későbbi, első- és másodvonalbeli sztárcsapat is ekkortájt kapott lábra, erőre. Elmondhatom, hogy ott voltam a stílus első nagy forradalmánál. D. L. kolléga a múltkor írt a thrash metal 1987-es berobbanásáról: nos, azokat a mára klasszikussá vált lemezeket még melegében hallgattuk, és váltunk a Testament, a Death Angel, az Annihilator és társaik elkötelezett híveivé.
Ám, cáfolva önnön kiválasztottságom teóriáját, találkoztam kivételekkel is: amikor még a csúcson innen vagy már a csúcson túl futottam össze számomra új, ám hamarosan nagy kedvenccé váló zenekarokkal. Mindkettőre számos példát tudnék említeni. A Celtic Frosttól például a To Mega Therion-t hallottam először, és annyira nem jött be, hogy sokáig alig hallgattam. Később az Into the Pandemonium vált nagy kedvencemmé. A Corrosion of Conformity-t a Blind lemez révén ismertem meg – az sem tetszett különösebben. A Deliverance-nek kellett megjelennie és eljutnia hozzám ahhoz, hogy Pepper-éket is beemeljem kedvenceim panteonjába. De ugyanígy nem a Bonded by Blood a kedvenc Exodus-, vagy a Doomsday for the Deceiver a favorit Flotsam and Jetsam albumom, holott azokkal ismertem meg a bandákat.
A másik esetre is említenék néhány példát. Az Accept-től anno a hétfőnkénti rádiós kívánságműsorban unalomig ismételt Metal Heart volt az első szám, amit megismertem. Vagyis akkor már túl voltunk az azonos című lemez 1985-ös megjelenésén, én viszont a „Heidi, heido, heida”-val andalító, majd a Fast as a Shark-kal a fejünket leszaggató, 1982-es Restless and Wild-ra teszem le a voksom. A Kiss-t az 1984-es Animalize révén ismertem meg, Ronnie James Dio-nak pedig a Sacred Heart volt akkoriban a legfrissebb (ám nem túl acélos) anyaga. Nem véletlen, hogy tőlük nem ezek, hanem a korábbi lemezek lettek a kedvenceim.
Számos csapat viszont tényleg már elsőre az általam máig legjobbnak tartott albumával talált fejen, gondolok itt például a Grave Digger Heavy Metal Breakdown-jára, a Helloween Walls of Jericho-jára, a Judas Priest Defenders of the Faith-jére, a Running Wild Branded and Exiled-jére és a sort még hosszan folytathatnám.
Mielőtt egy ezzel kapcsolatos játékot indítanék, a ti véleményetekre, tapasztalataitokra is kíváncsi vagyok. Írjátok meg!
Leave a Reply