Időutazásra hívlak, kedves olvasó, az 1980-as évekbe, a hazai heavy metal élet hőskorába. Teszem mindezt azért, hogy megoszthassak veled néhány korabeli relikviát. Furcsa belegondolni, hogy ha 25-26 évesnél fiatalabb vagy, nem is éltél még akkor, amikor az alább leírtak történtek, és amikor mi fanzine-újságírással foglalkoztunk. Ha nem múltál még el 35, a ’80-as években és a ’90-es évek legelején nem Manowart vagy King Diamondot hallgattál, hanem óvodai- és iskolai dalokat énekeltél.
A Metallicát a Black vagy a Load albummal szeretted (vagy nem szeretted) meg, az Anthrax énekese számodra John Bush volt és a „te idődben” egy csomó zenész már rövid hajjal (vagy éppen kopaszon) tolta a metált. Furcsa lehet számodra egy olyan világról olvasni, ahol nemhogy internet nem volt, de a CD-vel mint hanghordozóval is még csak ismerkedtünk.
A rendszerváltást megelőzően a rockzene és a vele kapcsolatos információk is csupán egy nagyon szűk csatornán keresztül jutottak el hozzánk. Az ifjúsági hetilapok időnként közöltek egy-egy fotót, egyoldalas „posztert” az aktuális sztárbandákról (lásd a mellékelt képeket), a tévében meglepő módon leadtak egy-egy koncertrészletet, például az Iron Maidentől vagy a Judas Priesttől (a Breaking the Law általam máig legjobbnak tartott változatát is itt láttam-hallottam), ám a legtartalmasabb bőségszarunak a rádió bizonyult.
A Petőfi adó hétfőnkénti, 2-től 5-ig tartó kívánságműsorában (vezette Takács Marika és Gálvölgyi János) gyakorlatilag bérelt helyük volt az olyan daloknak, mint az Accept Metal Heart-ja, a Scorpions Coming Home-ja, a Twisted Sister We’re Not Gonna Take It-je, a Van Halen Jump-ja vagy a Europe Final Countdown-ja.
Később önálló, rockzenei tematikájú műsorok is indultak. Előbb a Bartókon (szombatonként 14.05-től) a Göczey Zsuzsa által szerkesztett Lemezbörze helyett, majd a Petőfin a Gurály László nevével fémjelzett A heavy metal kedvelőinek, amelyekben egész rocklemezeket adtak le (Göczey Rusht, Uriah Heep-et, Scorpionst, Yngwie J. Malmsteent, Michael Schenker Group-ot, utóbbi pedig Metallicát, Grave Diggert és társaikat).
Mindez előrelépés volt Komjáthy György rockzenei félóráival szemben, amelyekből ugyan különlegességeket, számunkra akkoriban még ismeretlen muzsikákat vehettünk fel (Mötley Crüe-t, Tokyo Blade-et, Wendy O. Williamst, Twisted Sistert, W.A.S.P.-ot), de soha nem a teljes lemezt, csupán annyit, ahány szám belefért a 30 percbe. Komjáthy, ha úgy adódott, simán lekeverte az utolsó dalt, és a számcímeket, kollégáihoz hasonlóan, ő is magyarra lefordítva sorolta el.
Nem feledem soha, mikor Komjathy felkonferálta a Heaven and Hell számait: Neon fényes éjszakák volt a Neon Knights!!!!