Nem mintha egyslágeres előadókért rajonganék, és a koncertélményt is a maga audiovizuális teljességében teszem magamévá, mégis: vannak zenekarok, akiknek úgy megyek a fellépésére, hogy „remélem, AZT a számot is játsszák majd”. Ez a legtöbb esetben be is jön, hiszen kivételes dalokról van szó, amelyek érthető módon euforikus érzést váltanak ki belőlem.
Ilyen katartikus koncertélmény volt az elmúlt években például a Black Sabbath-tól a Children Of The Grave, a Death Angel-től a Voracious Souls, az Eluviete Inis Monája, a The Gatheringtől a Third Chance, a Testamenttől az Alone In The Dark, a Fear Factory-tól a Self Bias Resistor, vagy a Judas Priest fenomenális Breaking The Law-ja (amit a szigetes koncerten sajnos nem Halford, hanem végig a közönség énekelt).
Tovább is van, mondjam még? A Karma To Burn-től az Eight, amit az A38 Hajón a zenészektől karnyújtásnyi távolságra hedbengelhettem végig, az Anthrax-től a Caught In A Mosh, a Nevermore-tól a The Heart Collector (hátborsózás!), a Suicidal Tendencies-től a You Can’t Bring Me Down , az Overkill-től az In Union We Stand és még sorolhatnám. Ahogy élőben dörrennek meg a legnagyobb kedvencek, az hallgatóként extázis-közeli élményt okoz. Te, kedves olvasó, tudnál ilyen dalt említeni?
Leave a Reply