Rage: Wings of Rage (2020)

Három és fél évtizedes pályafutással, valamint 24 nagylemezzel a háta mögött a Rage nyugodtan nevezhető a heavy metal színtér egyik állócsillagának. Ami egyrészt megbízható színvonalat jelent, másrészt a megunhatósági faktort is magában hordozza. A német trió kicsiben olyan intézménnyé vált, mint a Motörhead vagy az AC/DC: elsősorban Peavy karakteres hangjának köszönhetően azonnal felismerhető muzsikát játszanak, ami nem mozog túl széles spektrumon, így nem is tartogat már nagy meglepetéseket.

A zenekar klasszikus albumait a ’80-as évek második felében és a ’90-es évek elején kell keresnünk (Perfect Man, Secrets in a Weird World, Trapped! stb.), ám későbbi alkotásaikról is elmondható, hogy mindig tartalmaztak fogós nótákat, azonnal rögzülő refrénekkel operáló slágereket. És nagyjából itt húzódik a nagyon is képlékeny határ a kifejezetten és a kevésbé jól sikerült Rage-albumok között: hogy a jobb vagy a felejthető nóták vannak-e rajtuk többségben. Nem hiszem, hogy bármikor is adnék még 5 pontot a csapat egy új albumára, de ha rajtam múlik, 4 pontnál kevesebbel sem kell beérniük.

Ez alkalommal is elmarad a szenzáció: aki még mindig kedveli, amit Peavy-ék csinálnak, az a Wings of Rage-et is szeretni fogja, aki pedig nem, az valószínűleg nem ennek az albumnak köszönhetően fog megbarátkozni velük. Jómagam az előbbi csoportba sorolom magam, ugyanakkor azt veszem észre, hogy ennyi év ismeretség után nekem egy kicsit sok egyben egy ekkora dózis (12 dal több mint 54 percben) a germán formáció muzsikájából. A kevesebb néha több, mondják, és ez most is beigazolódott.

Éppen ezért tettem egy kísérletet arra, hogy kiderítsem: tényleg gyengébbek a „B oldal” dalai, vagy csak azért tetszenek kevésbé, mert addigra már telítődtem a zenével. Körülbelül a harmadik alkalommal két részletben hallgattam meg az anyagot, a második felével kezdtem, friss füllel hallgatva a 7-12. nótát. És tényleg: a harmadik negyedben kifejezetten visszavesznek a tempóból, és az utolsó felvonásra is már csak egy igazán ütős nóta jut.

Marcos, Peavy és Lucky

A hetedikként sorra kerülő A Nameless Grave a lemez első nagy ívű, szimfonikus hangzással is megtámogatott epikus témája. Addig nem hallott hangon szólal meg benne a gitár, a végét pedig rendesen felpörgetik, ami kifejezetten jót tesz a dalnak. És körülbelül innentől kezd kevésbé tetszeni az anyag: a Don’t Let Me Down refrénje meglehetősen kommersznek hat, az újabb líraiként elhangzó Shine a Light csaknem hét perce alatt pedig majdnem elaludtam. Szerencsére jön az újabb gyorsulás, a HTTS 2.0 (Higher than the Sky, előzménye a ’96-os End of All Days albumon szerepelt), amelyet refrénje, és az azt követő hangszeres megoldások emelnek a lemez jobb nótái közé.

A Blame It on the Truth is kellemesen pörgős tétel, viszont hiányzik belőle az a plusz, mint az előtte hasonló fordulatszámon vágtató szerzeményekből. Itt leginkább még a gitárszólót, és a kétlábdobos tempót tudnám kiemelni. Az albumot záró For Those Who Wish to Die-t viszont már tényleg tölteléknótának érzem, főleg a több mint egyperces, „szélfújós” befejezést hallgatva.

Az album első fele jóval erősebb, nem meglepő módon itt hangzanak el a legemlékezetesebb nóták, kezdve a dalok sorát nyitó True-val, amelynek rövid, ijesztően hangulatos intróját egy jó kis középtempós döngölés váltja. Már itt feltűnik, hogy Peavy a magasabb hangtartományokba is bátran bemerészkedik, s ezzel régi önmagát idézi. (Vagy ez legutóbbi lemezükön, a 2017-es Seasons of the Black-en is így volt? Nekem akkor éppen az tűnt fel, hogy Peavy mennyire a „pincében” énekel.) Ez a nagyobb hangterjedelem számomra abszolút pozitív eleme az összképnek, ráadásul már itt megkapjuk a lemez legjobb, elsőre is énekelhető refrénjét („Have mercy on me, have mercy on you / Take time, be yourself, be true”). A sebesség eddigre természetesen felpörög, és virtuóz a rövid gitárszóló is – mindezeknek köszönhetően jelenleg ez a szerzemény az első számú favoritom az albumról.

A Let Them Rest in Peace is egy súlyos középtempóval indít, és csak a refrénekre gyorsul be valamennyire. Érdekes megfigyelni azt a kettősséget, hogy a hangszerelés, a megszólalás egyrészt nagyon modern, másrészt a hangok egymásutánja, a dallammenetek összetéveszthetetlenül (időtlenül) Rage-esek.

Feltétlenül ki kell emelnem még a negyedikként elhangzó Tomorrow-t, amit szerintem a True mellett a lemez másik slágerének szántak. Refrénjének dicsőséges szárnyalása a Rage fentebb említett aranykorát juttatja eszembe.

Az előtte elhangzottakkal izgalmas kontrasztot alkotva, a címadó szám szélvésztempóban nyit, itt is sokszínűen dallamos a szóló, és már-már veszélybe kerül az albumot nyitó True képzeletbeli első helye, amikor Peavy szellős zenei háttér előtt énekli a refrént („Oh, we are flying, flying on wings of rage”), amit a lemez leggyorsabb, legdurvább taktusai követnek. Nálam ez is dobogó nóta.

Nem tettem még említést az aktuális felállásról, amely 2016 óta van együtt, így a mostani már a harmadik közös albumuk. Peter „Peavy” Wagner énekes-basszusgitáros a Victor Smolski gitárossal történt szakítást követően cserélt támadósort, és igazolta le csapatába az Argentínában született, Venezuelában felnőtt és jelenleg Belgiumban élő Marcos Rodríguez gitárost (Soundchaser, Diolegacy) és a görög felmenőkkel rendelkező, de már Némethonban született Vassilios „Lucky” Maniatopoulos dobost (Tri State Corner).

A gitáros- és bőgősteljesítményről nem tudok szuperlatívuszokban beszélni, Lucky dobjátékára viszont nem lehet nem odafigyelni: ahogy pörget, ahogy színezi a tempót, mintha minimum négy kézzel ütné a cineket és a tamokat. Teljesítménye élmény az élményben.

Összességében, ha csak az album első felét hallom, mondjuk, egy EP-n, simán járna érte a 4,5 pont. Így viszont a teljes anyagot valahová 4 és 4,5 pont közé lőném be, ám mivel a Seasons… annak idején 4,5-et kapott tőlem, ez a lemez pedig számomra pillanatnyilag gyengébbnek tűnik, marad a „jó” osztályzat.

A cikk szerzője: Coly849 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*