Reed Mullin (1966-2020)

A Corrosion Of Conformity a '90-es évek első felében (Mullin a kép bal szélén)

Bárcsak ne kellene nekrológokat írnunk! Ez ugyanis azt jelentené, hogy senki olyan nem távozott közülünk, akinek fáj a hiánya, aki mögött csupán a döbbenetesen néma űr maradt.

Rosszul kezdődik ez az év: még csak januárt írunk, és egymás után hunynak el olyan neves zenészek, legendák, virtuózok, akik játékukkal tízezrek, százezrek számára tették vonzóvá ezt a műfajt. Groteszkül monoton a sorminta: az idei öt gyászjelentésből négy is dobosról emlékezik meg, ráadásul egyedül Neil Peart (Rush) volt nyugdíjas korú, a többieket, mondhatni, „életük virágában” ragadta el a halál.

Legfrissebb, s ezért legfájóbb veszteségünk Reed Mullin, a Corrosion of Conformity ütőse, akinek tehetségéről, tudásáról mindig mindenki felsőfokon tett említést. Soha nem volt előtérben, a színpadon egy személyben ő alkotta a második sort, ám ahogy az autó sem működik motor nélkül, úgy a C.O.C. sem vált volna azzá, amivé, ha nem Mullin diktálja társainak a tempót. A Blind vagy a Deliverance többek között az ő játékának köszönhetően olyan dinamikus, illetve olyan feeling-es anyag, ami a műfaj klasszikusává emeli ezeket a korongokat.

Reed Mike Dean basszusgitárossal és Woody Weatherman gitárossal együtt indította el a Corrosion Of Conformity-t 1982-ben. Az új évezred elején kilépett, majd kilenc évvel később újra csatlakozott alapítótársaihoz. Masszív alkoholizmusa a 2010-es évek közepére jutott el olyan szintre, hogy a részben ebből következő sérülések, betegségek több alkalommal is színpad-képtelenné tették. 2016 júniusában, közvetlenül a csapat Bloodstock fesztiválos fellépése előtt volt az első agyvérzése; akkor egy manchesteri dobos, John Green segítette ki Pepper-éket.

A zenekar Mullin-nal készítette el legutóbbi albumát, a 2018-as No Cross No Crown-t, amiről akkor még senki nem sejtette, hogy az lesz a dobos hattyúdala. Green időközben a C.O.C. roadie-jává avanzsált, és egyre gyakrabban kellett beülnie Reed helyére, a dobcucc mögé. Ahogy nézem az elmúlt évek koncertfotóit, 2018 januárjában még Mullin is ott volt társaival a színpadon, onnantól azonban jobbára már csak Green-t örökítette meg a kamera. Az akkori hírek egy halaszthatatlan térdműtétről szóltak, de ez a kényszerpihenő legalább annyira szólhatott az ütős alkoholfüggőségével folytatott küzdelméről is.

2018. január: ekkor még ő ült a dobcucc mögött

Tavaly nyáron Dean azt nyilatkozta: „Reed-nek még egy kis időre van szüksége ahhoz, hogy összeszedje magát, mielőtt újra csatlakozik a bandához. Ha ez megtörténik, az ajtó nyitva áll előtte”. Nos, ez az ajtó örökre nyitva maradt…

Mullin most február 12-én ünnepelte volna az 54. születésnapját. Egyesekben felmerülhet a kérdés, hogy a csapat vajon nélküle folytatja-e. Minthogy az elmúlt négy évben többször is eredeti dobosuk nélkül álltak színpadra, és a zenekar fő dalszerzője egy ideje már amúgy is a Keenan-Dean-Weatherman triumvirátus, szerintem ez egy percig nem lehet kérdéses. Február elején a zenekar ausztrál-új-zélandi turnéra indul, majd Európában is tesznek egy kört. Ezzel együtt persze az ezután készülő korongokról nagyon fog hiányozni Reed jellegzetesen ízes, retrósan érett játéka…

Mit lehet ilyenkor hallgatni? Például a Deliverance Without Wings-ét vagy a Mano de mono másfél perces instrumentalizmusát, és közben arra gondolni, hogy „memento mori”, azaz hogy a halál az élet elválaszthatatlan része. Nemcsak Mullin-é, a miénk is…

A 2018-as No Cross No Crown promófotóin: együtt a nagy négyes
A cikk szerzője: Coly849 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*