Perihelion: Agg (2019)

Kevés magyar zenekar van, amelyiknek az új lemezét ennyire vártam volna. Pedig nem olyan régi az ismeretségünk, és tulajdonképpen „kényszerből” kezdtem el Periheliont hallgatni. Történt ugyanis, hogy fellépett az együttes az újjáalakuló Tormentor koncertjén, az A38 hajón, és nem akartam úgy odamenni, hogy a két előzenekar (a másik a cseh Cult Of Fire volt) lemezeit nem ismerem, így szép sorban végighallgattam az összes Perihelion- és C.O.F.-kiadványt (bocsánat, de utóbbi most nem érdekes). Korábban csak hallomásból ismertem a debreceni bandát, és nem sok idő kellett, hogy rájöjjek, mekkora hibát követtem volna el, ha nem kötök szoros barátságot Vasvári Gyuláékkal. Mondhatom, nem is annyira képletes a “barátság” szó, mivel koncertjük előtt/után személyesen is beszélgettem Katonka Barnával (dob) és Gyulával (ének, gitár), és két rendkívül szimpatikus embert ismertem meg a személyükben.

A Neokhrome együttes romjain alakult Perihelion üde színfoltja a magyar (és nemzetközi) zenei életnek, bátran kijelenthetem, hogy egyéni muzsikájukkal simán felvehetik a versenyt bármelyik mostanság futó népszerű bandával a világ minden táján, színvonalas zenéjük több mint átlag metal. Az Örvény című lemez annyira belém ivódott, hogy heteken keresztül minden nap elővettem, és még a mai napig sem untam meg; maximálisan elégedett vagyok a srácok munkájával, de a korábbi anyagaik is rendkívül tetszenek. Na, ezért is vártam ennyire az Aggot. Természetesen rettentően izgultam, hogy lesz-e olyan jó, mint az előző, de már az első hallgatás után örömmel konstatáltam, hogy szerencsére csalódás kizárva, az Agg szintén egy remekmű lett.

A Perihelion albumairól nem könnyű ismertetőt publikálni, mert frázisokká válnának az olyan kijelentések, mint a „jó a gitár itt, meg ott”, a „kiváló a refrén ebben, meg abban a dalban”. Szóval az ilyen stílus egyáltalán nem illene ide; ha ezekkel a jelzőkkel operálnék, akkor teljesen közhelyessé válnék, ráadásul semmi „fontosat” nem tudnánk meg a zenéről. Ennek a muzsikának olyan egyéni hangulata és zeneisége van, amely – mint mondottam – kilóg az átlagból, és olyan mélységekig nyúl le a zenekar, amelyet egyszerűen lehetetlen egyszerű szavakkal, mondatokkal leírni. A dalokat egyenként elemezgetni abszolút felesleges, mivel az album teljes egésze egy körülbelül 40 perces utazás „el innen,a valóságból”, így csak egyben érdemes róla beszélni. Ha egyáltalán kell róla beszélni, mert az Aggot inkább hallgatni kell, és elmerülni benne. De ha már vállalkoztam arra, hogy bemutassam a Perihelion legújabb művét, megpróbálom a bennem feltörő érzéseket szavakká formálni.

Az Örvényről azt írtam, hogy a hallgatása közben olyan állapotba kerülök, mintha elrepülnék az univerzumon át – ki tudja, meddig –, de most azt mondom, ez a lemez földhöz ragadottabb, ám ez is ugyanúgy elvarázsol, csak másképp. Viszont vigyázat, ez a varázslás nem feltétlenül jó érzést keltő!

Veszek egy csáklyát, jól megpörgetem, majd elhajítom minél messzebbre az időben (azt nem tudom, hogy vissza vagy előre), és egyszer csak megakad életem egy pontján, ott belekapaszkodok, ezután elkezdem magamat húzni, át forgatagokon, megpróbáltatásokon, harcokon keresztül. Ugyan nem szeretném, hogy szenvedés kövezze utamat, ügyesen lavírozok, nem ott haladok, ahol keserűség, halál leledzik, hanem hegyeken-völgyeken keresztül vergődök át, kerülve a romlást, a veszedelmet. A Rejtek erre ösztönöz. Vajon bízhatok benne? De nem tudok teljesen kikecmeregni ebből, az erdőben ágak karcolják arcomat, szarvas agancsa döf oldalba, vaddisznó agyara fenyeget, róka csele veszélyeztet, borz bűze kábít, de ezeket sokkal inkább kívánom, nem kell az emberi pusztítás okán létrejött halál, inkább százszor haljak meg a természet öklelése, mint a civilizáció lassú elsorvasztása által.

Az Erdő című dal rázogat: „Ember, ébredj, itt, a természet lágy ölén is veszélyben vagy! Ha nem figyelsz oda, ráfizetsz!” Pedig úgy érzem magam, hogy minden oké: kábán fekszem a tisztáson a fűben, körös-körül erdő, csiripelnek a madarak, ciripelnek a tücskök. De bármikor érkezhet a vihar, a sötétség, és életemre tör az „ellenség”. A Parázs című dal is már a fülembe búgja, de fölényeskedek, azt gondolom, nem olyan fából faragtak engem. Ellenállok, visszavágok, túlélem, hogy jöjjön csak a következő próba. Sokáig úgy gondoltam, hogy mindennel fel tudom venni a harcot. De aztán rájövök: mégsem…

Ami ellen semmit nem tehetsz, nem kell sem emberi, sem természet általi veszély: mindent és mindenkit elsöpör, és ez nem más, mint az IDŐ. Nincs nála kegyetlenebb. Ketyeg az óra, minden élőlény egyszer csak behódol neki. Megöregszik, és meghal. De az igaz és őszinte teljes életet él. Amíg a facsemetéből szép szál nem lesz, majd olyan vastag törzsű, viharoknak ellenálló, állatokat megvédő faóriássá nem válik. Aztán egyszer csak megroppan, elkorhad, és az enyészeté lesz. Éveken át büszkén feszített, de sorsát nem kerülheti el. A végén még rád dőlhet egy vastag ág, ezzel is jelezve, hogy mily hatalmas és erős (volt) ő. A Nyugvó is megmondta, nem hazudik, a végén az Agg pedig összegez, konzekvenciát von le. Mérlegre teszi az életet, és felteszi a legfontosabb kérdést, hogy létezik-e halhatatlanság.

A zenéről szinte még nem is írtam. Vagy mégis? Hiszen ezek a gondolatok abból erednek. Ezt hozza ki belőlem Gyula hipnotikus éneke, versekbe foglalt dalszövegei és játéka. Hubicska Balázs gitárossal együtt remek gitárduót alkotnak, duruzsoló témáik többek, mint szimpla riffek és szólók halmaza, a ritmusszekció (Katonka Barna – dob és Várkoly Tamás – basszusgitár) pedig nagyszerűen asszisztál ehhez a varázslathoz. Nincs is több mondandóm, az Agg sokat fog pörögni nálam. Pontszám? Lényegtelen. Minek, ez nem verseny. Ez művészet.

Csak a rend kedvéért:

About Zozzie318 Articles
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*