Iron Curtain: Danger Zone (2019)

Ahogy azt egy korábbi cikkemben is említettem, már egy ideje lázasan keresem azokat a fiatal heavy metal zenekarokat, akik majd az utánpótlást jelenthetik számomra azokban a hamarosan elérkező, szomorú időkben, amikor a műfaj legnagyobb legendái leteszik a lantot. Néha tényleg nem könnyű eligazodni az új lemezek tengerében, de mégis megéri próbálkozni, mert időnként igazi gyöngyszemekre is rá lehet bukkanni.

Ilyen volt számomra a spanyol Iron Curtain Guilty As Charged lemeze is, mert tisztára olyan hatást keltett, mintha Lemmy énekelne egy bespeedezett Diamond Head-ben. Mondanom sem kell, a magamfajtának ez egy mesébe illő kombináció. Nagyon betalált nálam az a lemez, hetekre beragadt a lejátszási listámba, és nem sok idő kellett ahhoz, hogy a csapat első két lemeze is felzárkózzon mellé. Mondhatom, hogy nálam kiállták az idő próbáját, mert a mai napig rendszeresen hallgatom őket. Nem csoda hát, hogy tárt karokkal fogadtam a banda új, Danger Zone című albumát.

A friss lemezt elindítva rögtön két jelentős változással is szembesülhetünk. Az első, hogy Mike Leprosy énekes valószínűleg megunhatta az állandó Lemmy-hez való hasonlítgatást, így már nem ragaszkodik annyira a bibircsókos legenda énekstílusához, manapság egyre inkább a saját hangját hallatja. Nem tagadom, számomra ez elvett egy keveset a zenekar eredeti varázsából, cserébe viszont a korábbinál jóval változatosabb éneket hallhatunk az új albumon.

A másik újdonság, amihez hozzá kell szoktatni a füleinket, nem más, mint a lemez hangzása. A Guilty As Charged penge, ízig-vérig heavy metal hangzását egy jóval lepukkantabb, fostosabb produkció váltotta fel. Gondolom, ezzel is a zenei anyag old school jellegét próbálták még jobban hangsúlyozni. Nagyjából úgy képzelem el ezt a dolgot, hogy fogták, mondjuk, a Battleaxe ’83-as Burn This Town albumát, és odaadták a hangmérnöknek azzal az instrukcióval, hogy addig fel ne merjen állni a keverőpult mellől, amíg az új nóták ugyanígy nem szólnak! Jelentem, sikerrel járt a szakember, mert a lemezt pusztán a hangzása alapján 35 évesnél egyetlen nappal sem tippelhetnénk frissebbek. Annak a megítélése, hogy ez mennyire volt jó döntés a csapat részéről, ízlés kérdése, én személy szerint jól elvagyok ezzel a régi vágású megszólalással.

A lényeg úgyis a dalokon van, azokkal pedig nincs gond egy szál se! A lemezt a Wildlife laza, jammelgetős intrója vezeti fel, ami persze hamar szigorú riffelésbe torkollik, és egy pörgős speed metal-támadást kapunk az arcunkba, csak úgy bemelegítés gyanánt. Már itt szembesülhetünk Mike barátunk a korábbinál jóval bevállalósabb énekstílusával, hiszen ilyen rikácsolást még nem nagyon hallhattunk tőle. Helyenként egészen extrém hangok hagyják el a torkát, különösen a refrén tájékán, ám kétségtelen, hogy nagyon jól passzolnak ehhez a gyors, tekerős nótához.

A másodikként felcsendülő Stormbound jelenleg a kedvenc dalom a lemezről. Különösen tetszik az a megoldás, ahogy a dobos egy rövid bevezetést követően először egy fura, szvinges stílusban kezdi ütni a nótát; pár taktus után persze megjön a jobbik esze, és hozzálát a műfajnak megfelelő módon szétaprítani a dobcájgot. Maga a dal a világon semmi újdonsággal nem szolgál, de én mégsem tudok ezért haragudni a csapatra, mert számomra pont az ilyenfajta, ma már idejétmúltnak számító riffek, illetve az ilyen típusú nóták jelentik a heavy metal savát-borsát. Ugyanez természetesen a szövegekre is vonatkozik. Azt mondja, hogy: „Thunder and lightning, destroying the human race”. Most komolyan, lehet nem imádni egy ilyen dalt?

A lemez egyik legfontosabb jellemzője a változatosság, és ennek jegyében a Rock Survivor – a címének megfelelően – már jóval rockosabb hangnemben szólal meg. Egy laza, lötyögős tempójú kocsmahimnusz, jófajta, kórusban ordítható, ars poetica-szerű refrénnel. A zajos, csörömpölős dobtémák pedig hihetetlen lazaságot kölcsönöznek az egész dalnak. A Mad Dogs-szal valamelyest újra felpörög a tempó, és itt bizony újra utat tör magának a csapat soha el nem múló Motörhead-imádata.

A címadó dalt felvezető gitárdallamok szintén újdonságnak nevezhetők, eddig az ilyesmi sem igazán volt jellemző a fiúkra, de hogy mégse érezzük megilletődve magunkat, később itt is előkapnak egy-két jóféle old school metal riffet. Egyébként az egész dal, még ha a maga fésületlen, lerobbant módján is, de egészen fülbemászónak mondható.

Amikor már éppen kezdenénk azt hinni, hogy na, akkor ez egy nyugisabb tempójú lemez lesz, a Running Man és a Rough Riders képében rögtön két tekerős dalt is hozzánk vágnak a srácok, nehogy azt képzeljük már, hogy elfelejtették, hogyan kell speed metalt tolni! Persze azért a lemez végére is készültek egy kis meglepetéssel: a Lone Wolf tőlük eddig szokatlan módon, akusztikusan indul, később azonban egy baromi hangulatos, amolyan igazi utazós rock nóta kerekedik ki belőle.

Az Iron Curtain új lemeze tehát nem mentes az újdonságoktól, de a rajongóknak nincs okuk az aggodalomra, ez csupán annyit jelent, hogy ezúttal egy kissé bátrabban nyúltak a jó öreg heavy metal zenei eszköztárához, és néhány általuk eddig nem túl gyakran alkalmazott trükköt is bevetettek. Negatívumként egyedül a lemez hosszát hozhatnám fel, ugyanis alig több mint fél óra alatt lepörög a kilenc nóta, de tulajdonképpen ez sem akkora baj, így legalább nem rontják le gyengébben sikerült dalokkal az összképet. „All killer, no filler” – ahogy mondani szokás. Különben is régóta tudjuk: a jóból mindig keveset adnak.

About Gabrielkiss28 Articles
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

1 Comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*