Deicide: Deicide (1990)

Mióta vártam erre?!?! Hónapok óta ennek a cikknek a megírására epekedtem, vártam, hogy belépjünk a 2020-as évbe, és végre jubiláljon Bentonék bemutatkozó lemeze. Most eljött az én időm, kereken 30 éves lett életem egyik legmeghatározóbb albuma. Igaz, az anyag júniusban jelent meg, no, de odáig már nem tudom türtőztetni magam! Nincs még egy ilyen zenekar, amit ennyire feltételek nélkül tudok szeretni. Minden lemezük Biblia (természetesen fekete 🙂 ) számomra. Persze, azért nekik is voltak hullámvölgyeik, vannak kevésbé tetsző anyagaik, vagy inkább nótáik, de nálam alapvetően 100 százalékos az életművük. Nekem ők maguk jelentik a DEATH metalt, így, csupa nagybetűvel. Kompromisszummentes, kíméletlen death metal, az első hangtól az utolsóig. Nagyon becsülendő. Semmi megingás, semmi kísérletezés, semmi lanyhulás. Etalon. Tudom, rengeteg jó banda van még rajtuk kívül, de engedtessék meg nekem, hogy itt és most csak ők létezzenek számomra.

Lassan az idő homályába tűnik az a nap, amikor először találkoztam a lemezzel. Valamikor 1990-ben, szokás szerint keringtem az akkori pesti lemezboltok körüli pályán, amikor is a Blahán lévő kapualjba lépve meghallottam őket. Mindjárt rá is vetődtem a lemezre. Már első fülelésre is bejött, a zene és a borító is nagyon tetszett. Na, akkor ez most szépen jön velem haza, gondoltam. Onnantól kezdve minden nap forgott a magnómban, majd amikor a kazi már rongyos lett, megvettem lemezen, majd CD-n is. A mai napig rendszeresen „rákívánok” életművük valamelyik darabjára. Valószínűleg nem árulok el nagy titkot azzal, hogy legtöbbször első három albumuk közül valamelyik forog nálam.

A zenekar története 1987-ben kezdődött, amikor is a Carnage néven működő banda egy újsághirdetés nyomán rátalált Glenn Bentonra. Ekkor vették fel az Amon nevet (amit később a King Diamond-os Them-sztori miatt kellett lecserélniük), amivel két demót készítettek. A Deicide nevet 1989 óta használják, és eleddig 12 nagylemezt adtak ki az égisze alatt. Az alapító tagság a riffmester Hoffman-tesók (Eric és Brian), Steve Asheim, a stílus egyik legjobb dobosa és az énekes-basszusgitáros Benton szimbiózisa. 2004-ben a Hoffmanok sajnos elhagyták a zenekart, állítólag anyagi, elszámolási vitájuk volt Bentonnal.

Személyes élményem a bandával kapcsolatban, hogy 2002. novemberi, budapesti koncertjükön egy színpadon állhattam velük. Akkor még az eredeti felállásban jártak nálunk. Sohasem voltam egy tinilányként ugrálva visítozó típus, ha megláttam egy kedvencemet, de az a nap azért elég fontos volt számomra. Nem vagyok sztároló alkat, nem hiszem, hogy adott esetben egy alkoholista, drogos zenésznek kellene példaképnek lennie. Akkor már inkább a hétköznapi hősök azok, akik ezt sokkal jobban megérdemelnék. Képeket is csak a fejemben szoktam tárolni (amúgy sem vagyok fotogén alkat), úgyhogy relikviám sincs erről az estéről. De örök emlék és élmény volt a talpig motoros bőrben lévő, félrészeg Bentont kerülgetni az öltözőben… 🙂

Szóval, ott tartottunk a sztoriban, hogy a riffmesterek otthagyták a bandát. Távozásuk, ha nem is nagymértékben, de azért megváltoztatta a zenei koncepciót. A 2006-os The Stench of Redemption lemez volt az első nélkülük készült kiadvány. A két új gitáros Jack Owen és Ralph Santolla egy melodikusabb, dallamosabb irányba vitte a zenekart. Bevallom, annak idején nem nagyon örültem ennek a lemeznek, de így utólag úgy gondolom, abszolút jó anyag született, és lehet, hogy kellett is már a bandának egy kis vérfrissítés. A termelékenysége mindenesetre visszaesett a csapatnak. Utolsó albumuk, a 2018-as Overtures of Blasphemy öt évre érkezett az előző lemez után, és bár abszolút megérte várni rá, mert nagyon jó anyag, egy kicsit azért sűrűbben is alkothatnának. De mivel egy több, mint harmincéves zenekarról van szó, akik a kezdetek óta töretlenül tolják a death metalt, örüljünk, hogy egyáltalán még aktívak. Aktivitásról jutnak eszembe a tagok mellékprojektjei: Benton két lemezen énekelt a Vital Remains-ben, Asheim aktív tagja az Order Of Ennead zenekarnak is, a Hoffman-tesók pedig új életre hívták az Amon-t.

Na, tehát 1990-ben megjelent a csapat bemutatkozó albuma, a Deicide, ami magyarul istengyilkosságot jelent. A névből lehet következtetni a lemez szövegvilágára. Benton erőteljes anti-keresztény, sátánista, istenkáromló személyiséggel rendelkezik. Elég látni a homlokába égetett fordított keresztet. Korábban ígéretet tett rá, hogy 33 éves korában (Jézus életkora a halála idején) megöli magát. Ebből szerencsére semmi nem lett. Utána azt nyilatkozta, hogy ez egy csacsi felvetés volt, és hogy csak a gyávák és a vesztesek végeznek magukkal. No komment. Az együttes szövegei és lemezborítói mindig az egyház kereszttüzében álltak. A debütalbum borítója önmagáért beszél, vonzza a tekintetet. A medál és a vérvörös logó nagyon jól eltalált. Mondjuk, én még nem láttam tőlük rossz borítót.

A lemez a Lunatic of God’s Creation című klasszikussal nyit. Minden megvan benne, amit a stílus megkövetel. Már az első percben szembeötlő a profizmus. Persze, lesz ez még jobb is, lásd a második lemezüket, a Legion-t, ahol aztán megmutatták, hogy tudnak ők technikázni is. De itt sincs miért szégyenkezniük. Pörögnek a jobbnál jobb nóták. Jön a Sacrificial Suicide, majd személyes kedvencem, az Oblivious To Evil. JOIN US! A hangulat a tetőfokára hág. Fejszaggató „dzsidzsik“ és őrületes tempók szédítik el a hallgatót. A Dead by Dawn refrénjétől pedig feláll az ember hátán a szőr, és maga előtt látja a pinceajtót a filmből, amint ki akarja törni a gonosz halott. Közben folyamatosan változik a tempó, agyszaggató szólók borzolják az idegrendszerünket. A korong abszolút sztárja számomra, nem elvitatva a többiek érdemeit, Asheim. Fenomenálisan nyomja. Annak idején ez nagyon unikum volt, de a mai napig a kedvenc dobosom a stílusban.

A lemez tíz dalt tartalmaz, és csak 33 perc hosszú (gondolom nem véletlenül pont ennyi), bár így is ez a leghosszabb a Hoffman-okkal készült albumok közül. A felvétel a Morrisoundban, Scott Burns-szel készült. Alap.

A stílus egyik alapköve született meg ezzel a lemezzel, amelyet aztán még sok másik követett a bandától. Nem tudok olyan anyagukat mondani, ami ne tetszene. Talán az egyedüli kivétel a Serpents of the Light. Azt valahogy nem tudtam teljes mértékben befogadni. Talán a hangzása miatt, talán… nem tudom. Azt is szeretem és hallgatom, de nem vált ki belőlem olyan érzelmeket, mint a többi. Párhuzamként a Morbid Angel bemutatkozó, Altars of Madness anyagát tudnám említeni, az volt hasonló hatással rám akkoriban. Jaj, de szép idők voltak, amikor ilyen anyagok születtek…

About Atter-M21 Articles
A Rattle Inc. fanzine korai számaiban munkálkodott Attermann néven, véleményt formálva a kortárs hörgős zenekarok lemezeiről. Később átállt az erő túloldalára, és kritikusból kritizált lett. Jelenleg már csak műkedvelőként tengeti életét, a régi kedvencek és az új reménységek között.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*