Death: Human (1991)

A halál bűvöletében 2.

Úgy tartja a mondás, hogy könnyű utólag okosnak lenni. Ennek fényében kijelenthető, hogy noha ’91-ben beütött a grunge, és letarolta a színteret, azért az undergroundban, egészen pontosan a death metalban óriási dolgok történtek.

Kiadványok tekintetében páratlanul erős esztendő volt 1991, maga mögé utasította az előző éveket, és egyben azt is magával vonta, hogy gyakorlatilag csúcsra járatódott a stílus. A teljesség igénye nélkül: Blessed Are the Sick (Morbid Angel), Butchered at Birth (Cannibal Corpse), The Ten Commandments (Malevolent Creation), Unquestionable Presence (Atheist), Effigy of the Forgotten (Suffocation), Dawn of Possession (Immolation) – amelyek az Egyesült Államokat képviselték, s amelyeket később már nehéz volt felülmúlni. De Európának sem volt szégyenkezni valója: Death Shall Rise (Cancer), Warmaster (Bolt Thrower), The Rack (Asphyx), Cursed (Morgoth), Testimony of the Ancients (Pestilence), Been Caught Buttering (Pungent Stench). Nem is beszélve a komplett svéd színtérről, míg Kanadából a Gorguts-ot ismertük meg a Considered Dead-del.

’91-ben azonban volt még egy alkotás, amely akkor egy zenekar pályafutásának a megkoronázását jelentette. Legalábbis mi, rajongók, úgy gondoltuk, mert a Death (hiszen róluk van szó) két évvel később még rátett egy lapáttal a minőséget illetően, egy másik együttes pedig ugyanakkor a bemutatkozó lemezét jelentette meg. Utóbbi a Cynic volt a Focus-szal, és azzal a Sean Reinert-tel a soraiban, aki a fentebb említett megkoronázásban is tevékeny részt vállalt. A zseniális dobos január 24. óta, cikkem írásakor 48 órája sajnos már nincs közöttünk. 48 évet élt.

Sean Reinert

Sean 15 évesen, 1986-ban alapította meg Rod Segal és Paul Masvidal gitárosokkal, illetve Reed Hanson énekessel a Seaweed-et. Egy demót követően viszont Masvidal-lal együtt kilépett a zenekarból, megalapítva a Cynic-et, a többi pedig – ahogy mondani szokás – történelem. A Roadrunner Records akkoriban úgy definiálta őket, hogy a legnépszerűbb underground zenekar, amelyik még nem vett fel lemezt, ugyanis tagjait előszeretettel alkalmazták máshol, mások. Így például Tony Choy a Pestilence Testimony of the Ancients, illetve az Atheist Unquestionable Presence lemezén, míg Paul Masvidal a Master On the Seventh Day God Created…Master korongján működött közre.

Chuck Schuldiner figyelmét, negyedik, ’91-ben rögzített demójukkal hívták fel magukra, aki nem volt rest Reinert-et és Masvidal-t „behálózni” negyedik lemezének megírásához és felvételeihez. Ahogy annak idején megfogalmazták, nagyon laza volt a kapcsolatuk Chuck-kal, és komoly inspirációt jelentettek számára a dalszerzés folyamán, olyan ötletekkel szolgáltak, amelyek korábban nem voltak meg a Death-nél. Abszolút semmi nagyképűség nem volt ebben a kijelentésben. Már csak azért sem, mert a Death újabb szintet lépett a Human-nel.

Nem elhanyagolható tény az sem, hogy a logóban is változás következett be: a halálfej ugyan maradt a H-n, azonban a vér már nem csöpögött róla. Továbbá, ez az anyag jelölte ki a Death további fejlődésének útvonalát, ez volt a változások kezdete. Sokkal dallamosabb, komplexebb lett az irány a korábbi művekhez viszonyítva, ahogy a szövegek is intellektuálisabbak lettek, mondanivalójukban fényévekre jártak a Scream Bloody Gore és a Leprosy tematikájától. Mondhatni, könnyű dolga volt Chuck-nak, hogy egy mesterművet alkosson meg, hiszen Paul Masvidal-on és Sean Reinert-en kívül Steve DiGiorgio (Sadus) csatlakozott hozzá, amolyan all star csapatot alkotva.

Eleve ott indul a történet, hogy Sean és Steve személyében egy „életveszélyes” ritmusszekció sorakozott fel Chuck mögé, akikkel maradéktalanul megvalósíthatta akkori elképzeléseit, és léphetett a progresszivitás mezejére. Mert bárhonnan is nézzük, amíg Terry Butler és Bill Andrews a biztos, feszes alapozásra helyezték a hangsúlyt, addig Sean és Steve önálló életet éltek. Változatosabbak, izgalmasabbak lettek a dob- és basszusgitár-témák, amelyekhez páratlan riffek, szólók, illetve dallamok társultak.

Emlékszem, hogy promóció gyanánt a Lack of Comprehension klipjét tolta az MTV, Sean pedig – kis túlzással – ki sem látszott a felszerelése mögül, az pedig egy másik történet, ahogy játszott rajta. Azonban nemcsak ez a dal képviselte a fejlődést, a korábbi zenei világtól való eltávolodást, hanem az olyan gyöngyszemek is, mint a Flattering of Emotions, a Together as One, vagy a Secret Face. Sőt, ez volt az első Death korong, amelyen instrumentális szerzemény, a Cosmic Sea bukkant fel, az érdekessége pedig az, hogy az első felét a felvételeket követően a zenekart elhagyó Steve DiGiorgio-t váltó Scott Carino játszotta fel.

Hozzáteszem még, hogy a maga 34 és fél percével ez lett a legrövidebb Death album. Vaskos, tömény a Scott Burns-szel a Morrisound stúdióban rögzített hangzás (a maszterizálásra Miamiban, a Fullersoundban került sor), arányosan, szépen szólnak a hangszerek, mintegy feltéve az i-re a pontot. A szakma részéről egyöntetű lelkesedésben, fogadtatásban részesült a lemez, egyben a technikás death metal és úgy általában az extrém metal egyik ékkövévé, megkerülhetetlen klasszikusává avanzsált.

Szomorúan, könnyes szemmel gondolok bele abba, hogy a Human-t elkészítő gárdából sajnos ketten már távoztak közülünk. Nincs igazság a földön: mivel érdemelte ki szegény Sean Reinert, hogy idő előtt, ilyen fiatalon eltávozzon? Újfent óriási csapás, veszteség érte a metal társadalmat. Nyugodj békében, maestro!

A cikk szerzője: Dávid László657 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*