„Jelenleg az ANIF a szívem csücske”

Az At Night I Fly zenekar december elején jelentkezett első nagylemezével, a Mirror Maze-zel. Kérdéseimet az album ismerete nélkül, november második felében küldtem el a csapat gitárosának, Horváth András Ádámnak.

A legnagyobb hazai szaklapban figyeltem fel egy hirdetésre, miszerint december elején nagylemezzel jelentkeztek. Hét évvel ezelőtt egy négydalos EP-vel mutatkoztatok be, aztán hosszú ideig nem hallottam rólatok. A köztes időben is létezett a csapat, vagy az új CD-vel egy visszatérésnek lehetünk tanúi?

Eredetileg úgy indult a zenekar, hogy BZ-vel elkezdtünk arról beszélgetni, hogy tök jó lenne összehozni egy olyan mellékprojektet, amivel – a prog metal műfaján belül maradva – egy kicsit direktebb, modernebb zenét csinálnánk. Eleinte még más név alatt, más arcokkal kezdtük el a közös gondolkodást, ám végül abban maradtunk, hogy ezt a projektet nekünk kellene vinnünk a hátunkon, úgyhogy utána már kifejezetten ketten kezdtünk dalokat írni. Amikor összeállt az első pár szám, akkor kifejezetten ezekhez kerestünk zenésztársakat, majd nagyon hamar kialakult a September Kills EP-n is hallható felállás.

Az anyag 2012. novemberi megjelenése után játszottunk jó pár bulit, születtek új dalok is, aztán, ha jól emlékszem, valamikor 2015-ben megállt a dolog. Nem volt ennek különösebb oka, csak mindenkinek akadt egyéb dolga, és mivel ez „csak” egy projekt volt, senki számára nem volt prioritás a banda. Emellett BZ-vel mi folyamatosan együtt dolgoztunk az After Crying-ban, és mivel egyébként is tök jó barátok vagyunk, azért időről-időre felmerült, hogy azért előbb-utóbb csak fel kellene venni ezt a fonalat is újra.

2017 végén jött el az a pillanat, amikor újra elkezdtünk próbálni. Időközben az eredeti bőgősünk, Hegyaljai-Boros Zoli úgy döntött, hogy nem szeretné folytatni velünk a munkát, úgyhogy kézenfekvő megoldásnak tűnt felhívnom országos cimborámat, Springer Gergőt, aki a Dreyelands-ben és egyéb korábbi projektjeimben idestova huszonöt éve partnerem. Szóval beindultak a próbák, és 2018 elején meg is volt az új felállás első koncertje, aztán hamar jött egy újabb is, és azt éreztük, hogy olyan stenk van a színpadon és a próbateremben is, ami előtte korábban nem volt, úgyhogy fontolóra vettük, hogy komolyabban kellene venni ezt a zenekart.

És ez a kulcsszó, hogy időközben a projektből szép lassan egy működő zenekar lett. Kézenfekvő volt, hogy akkor egy nagylemezt is illene csinálnunk. 2019 elején kezdtünk erről komolyabban gondolkodni. Tavasszal volt egy koncertünk a Dürer Kertben, és utána úgy döntöttünk, hogy ráfekszünk az új lemezre. Szóval egyrészt visszatérés, de inkább egyfajta metamorfózis történt az említett köztes időben.

Mai fejjel mi a véleményed a September Kills-ről? A korabeli internetes fórumokon emlékezetem szerint csak pozitív kritikákat kaptatok a kiadványra. Milyen visszajelzések érkeztek a közönség részéről az EP-re? Volt külföldi visszhangja is a kiadványnak?

Azt hiszem, a többiek nevében is nyugodtan kijelenthetem, hogy nagyon szeretjük azt az anyagot. Például azért, mert direkt, masszív, de kellően progresszív is. Egy nagyon jó esszenciája annak, ami miatt anno életre hívtuk ezt a projektet, hogy készüljön egy arcmállasztó, de egyben igényes anyag, és persze az sem volt utolsó szempont, hogy egy kicsit lubickolhassunk a metalban az akkori főzenekaraink mellett. A közönség és a szakma részéről is nagyon pozitív visszajelzések érkeztek. Ha jól emlékszem, külföldről is jött egy pár kellemes kritika, persze azért olyan hatalmas visszhangja összességében még nem volt az EP-nek. Azt reméljük, hogy a most megjelenő nagylemez ellenben hatalmasat durran majd.

A köztes időben, pontosabban tavaly két nagylemezzel is jelentkeztél: a Dreyelands második albumával, illetve egy szólólemezzel is. Jól tudom, hogy egyik felvétel sem kapott CD-s kiadást? A Stages LP-n és digitális formában vált elérhetővé, a szólóalbumod pedig fizikai formátumban nem is került kiadásra. Érdemes még időt, energiát, nem utolsó sorban pedig anyagiakat áldozni a CD-s megjelenésre? Milyen visszhangja volt az LP-n megjelentetett Dreyelands-kiadványnak?

Igen, a tavalyi év számomra a lemezes restanciáim megjelentetéséről szólt. Mindkét lemez már rég készen volt, mire megjelent, csak különböző okok miatt nem tudtak időben kijönni. A kettes Dreyelands-lemez felvételeinek nagy részét még 2016-ban készítettük, aztán végül csak 2018 májusában jelent meg. Az első albumhoz hasonlóan szerettünk volna külföldi kiadót az anyagnak, ám végül úgy döntöttünk, hogy szerzői kiadásban adjuk ki. Először arról volt szó, hogy semmilyen fizikai formája nem lesz az albumnak, és csak online adjuk ki a streaming-szolgáltatóknál és esetleg a Bandcamp-en. Mivel jómagam elég komolyan gyűjtöm a lemezeket, CD-t és vinyl-t is, becsípődött a gondolat, hogy mennyire király és exkluzív lenne, ha csak vinyl-en lenne fizikai formátum. Olyan kevesen vesznek manapság lemezt, hogy arra gondoltam, aki viszont pénzt áldoz erre, az kapjon valami tényleg szép és különleges dolgot.

Hogy érdemes volt-e erre pénzt, energiát, időt áldozni? Gazdasági szempontból egyértelműen nem. De ha csak ezeket a szempontokat vesszük számításba, akkor nagyjából az egész tevékenységünknek semmi értelme. 🙂 Nyilván nem is ezért csináljuk. A Dreyelands vinyl sajnos azért sem jött be, mert időközben a zenekar inaktívvá vált, és mivel nem koncertezünk, így az eladások sem túl fényesek. A Bandcamp-oldalunkon viszont továbbra is rendelhető az anyag, és a vinyl-re szakosodott hazai lemezboltok polcain is fellelhető. A lemez végül szerzői kiadásban jelent meg, és komolyabb promóció hiányában szerény, ugyanakkor rendkívül pozitív visszhangja volt. Fontos lemez ez számunkra, és egy kicsit sajnáljuk is, hogy nem jutott el a szélesebb közönséghez, de reméljük, azért rá-rábukkannak az emberek.

A szólólemezem teljesen más ügy volt. Szerettem volna készíteni egy olyan lemezt, amely nem elsősorban arról szól, hogy nagy terpeszben gitározom, hanem a szerzői tevékenységemre koncentrál. Az elmúlt jó pár évben írtam zenét számítógépes játékokhoz, kisfilmekhez, cirkuszi performance-hoz, illetve több olyan produkcióban is dolgozom, ahol szimfonikus kísérettel játszunk. Úgyhogy régóta feszített, hogy készítsek egy olyan lemezt, ahol az ilyen jellegű tapasztalataimat olyan zenei darabokba olthatom, amelyek nem megrendelésre, hanem saját magukért készülnek.

Így születhetett meg a Transparent, ami egy nagyon eklektikus, de annál izgalmasabb lemez, amin vannak kifejezetten vonósnégyesre, zongorára írt darabok, jazz-esebb témák, sőt post-rockba, art-rockba hajló dolgok is, mindez szimfonikus kísérettel. Szóval izgi. Okulva a Dreyelands-es tapasztalatokból, mivel itt is csak szerzői kiadás jöhetett szóba, úgy döntöttem, hogy egyelőre csak online lesz elérhető az anyag, cserébe minden dalhoz született egy animációs videó, ami a YouTube-on elérhető. Emellett persze nem titkolt vágyam, hogy később valamilyen fizikai formában is napvilágra kerülhessen ez a számomra egyébként nagyon kedves és személyes anyag.

Említetted, hogy az At Night Fly-énekes BZ-vel jelenleg is tagjai vagytok az After Crying-nak. Abban a zenekarban mióta szerepeltek? Milyen aktualitásokról tudsz beszámolni a csapat kapcsán?

BZ 2002 óta tagja a zenekarnak, én pedig jó tíz évvel később, 2012-ben kerültem Torma Ferenc helyére. Ez egy izgi sztori volt, mert éppen az első, prehisztorikus At Night I Fly-dalokat faragtuk BZ lakásán, amikor szóba került az After Crying, és BZ szomorkodott, hogy Torma Feri kiszállt a zenekarból. Mondtam, hogy ugyan dobja már be a bandának, hogy én szívesen csatlakozom, mert tinédzserkorom óta nagy Crying-rajongó vagyok. Pár héttel később már próbáltunk, néhány hónappal később pedig lement az első koncert. Mostanában viszont sajnos egy kicsit lelassult a zenekar körül az élet, de nem állt meg. Alapvetően egy 34 éves csapatról van szó, tehát már nincs meg az a „mindenáron, folyamatosan” jellegű közléskényszer; sokan sokfelé csinálnak sok mindent, de időről időre összecsapódik mindenki, és születik valami új, meglepő és nagyszerű dolog. Bár legutóbb két éve volt nagyobb koncertünk, most is vannak terveink a jövőre nézve, úgyhogy reméljük, ehhez is minden összeáll majd. Extra kis infó még a dologhoz, hogy időközben Torma Ferivel több darabban is összekerültünk a Madách Színházban, sőt, néha a billentyűsünk, Erős Csabi és a ’90-es években a zenekarban játszó Szabó Feri is ott ül mellettünk, úgyhogy a gyanútlan közönség néhány színdarabban a fél After Crying-ot hallhatja. 🙂

Az At Night I Fly többi tagja milyen zenekarokban vett részt a köztes időszakban?

BZ pár éve kihozott egy szóló EP-t, amin a – sajnálatosan a napokban búcsúkoncertező – Miserium zenekar tagjai alkották a hangszeres szekciót, később pedig beszállt a Wall Of Sleep-be, akikkel tavaly jelentettek meg egy remek lemezt. Springer Gergővel együtt dolgoztunk a Dreyelands Stages című lemezén, illetve egyszer-egyszer a Divided-nél is kisegített.

Térjünk át az At Night I Fly nagylemezére! A kérdések összeállításakor sajnos még nem hallottam az új, Mirror Maze címmel napvilágot látott albumot, így a dalokról nem tudlak kérdezni. Kérlek, foglald össze, mit kell tudnunk a lemezen hallható szerzeményekről! Hogyan állt össze a zenei rész, van-e az egyes számok mögött egységes szöveges koncepció? Mennyi időt vett igénybe a lemez megírása?

A lemezre úgy kell tekinteni, mint egy novelláskötetre. A dalokat ugyanakkor közös koncepció fogja össze: amikor valaki megszületik, tiszta lappal indul az életben, még a céljai is nagyjából egyértelműek, aztán bekerül a sok milliárd ember közé, ahol a közösségi média és a telekommunikáció miatt olyanná válik az útja, mintha egy tükörlabirintusban járna. Mindenféle torz képek néznek vissza rá, amik befolyásolják a döntéseiben, és csak évekkel, évtizedekkel később döbben rá, hogy ezek letérítették az eredeti útjáról. A lemez dalai ebből a tükörlabirintusból mutatnak képeket és példákat – olyan életeket, elképzelteket és valósakat, amelyek valamilyen szinten érintettek ebben a kérdéskörben: elindulnak, eltévednek, és ki tudja, lesz-e számukra kiút a labirintusból.

A lemez gerincét BZ korábbi demói adják, amelyek közül hármat együtt gyúrtunk át; a további dalok közül egy párat átküldött BZ, ezek között volt hosszabb, szinte kész dal, illetve rövidebb szösszenetek is. Aztán kegyetlen produceri karmaimmal belevetettem magam a munkába, és egy néhány hetes szuper intenzív alkotói folyamat során kialakítottam a dalokat. Elvettem, hozzátettem, átírtam részeket, vagy teljesen új dolgokat hoztam én is, és így pattintgattuk egymásnak BZ-vel a nótákat, majd azon kaptuk magunkat, hogy kész a lemez. 🙂

Hol készültek a felvételek? Külsős producer is részt vett a munkálatokban, vagy ti irányítottátok a folyamatot?

A lemez felvételeit részben Hidasi Barnával készítettük, részben magunk vettük fel, illetve a keverést és a mastert is Barna csinálta, a lemez producere pedig én voltam. Nagyon gyors volt a folyamat. Nyár közepén összeálltak a kész dalok demói, augusztusban Gabi három nap alatt feldobolta a lemezt, aztán szeptember-októberben, összesen hat hét alatt felvettünk mindent, valamint a keverés és a master is elkészült. Kemény menetnek bizonyult, de nagyon jó volt a flow, és ez szerintem a végeredményen is hallatszik.

Mit jelképez a borító?

A borítón egy barcelonai épület látható, amiről Rajkai Péter készítette ezt a csodálatos fotót. Péter régi barátunk (BZ még az ősidőkben játszott is vele egy közös zenekarban, ahol ő volt a billentyűs hangszerek felelőse, sőt a szólólemezem több dalában is közreműködött), nagyon szeretjük a képeit. A dobosunk, Nagygyörgy Gábor szúrta ki ezt a képet, ami tökéletesen szimbolizálja a lemez mondanivalóját. A tükröződést, a fényt az alagút végén, és az oda vezető rögös, akadályokkal teli utat.

Több vendég is szerepel az albumon. Kik ők, illetve mi a szerepük az egyes dalokban?

Billentyűs hangszereken Kővágó Zsolti barátunk, a Dreyelands és a Honeybeast billentyűse segített ki bennünket. Az At Night I Fly-ban élőben a billentyűk alapból mindig backtrack-ről jönnek, aminek eddig az volt az oka, hogy a szintiket alapvetően BZ-vel ketten szoktuk összerakni. Az első EP-n hangmérnökünket, Hidasi Barnát kértük meg, hogy nézze át a szinti-sávjainkat, és ahol kell, ott egészítse ki, vagy cserélje le azokat, a Mirror Maze-nél pedig Zsoltit kértük fel erre. Tulajdonképpen 90 százalékban BZ és az én feljátszásaimat lehet hallani, Zsolti inkább a sound-okat turbózta fel, és itt-ott feltolt pár kiegészítő sávot, amitől új életre kelt néhány szakasza a lemeznek. Ezen felül pedig a zongorás részeket játszotta fel ő.

Rajta kívül egy vonósnégyest hívtunk a felvételekre. Nekem régi szokásom, hogy a rock-metal lemezeimre is igyekszem élő vonósokat, fúvósokat csempészni, úgyhogy ez most sem lehetett másképp. A lemez utolsó két dalában szerepelnek ők. Amúgy mindannyian a BDZ muzsikusai, és ketten közülük már az első Dreyelands-lemezen és a szólólemezemen is húzták, úgyhogy velük is elég régi a barátság.

Milyen terveitek vannak az új lemezzel? Te és BZ több együttesben is aktívak vagytok, mennyire élvez nálatok prioritást az ANIF? Jelenleg melyeket tekintitek a fő zenekaraitoknak?

Ez nehezen megválaszolható kérdés. Tényleg sok projektben játszunk, nekem tulajdonképpen ez a munkám, és egyre inkább neki is, úgyhogy nehéz priorizálni. Az biztos, hogy jelenleg az ANIF a szívem csücske, és azt hiszem, mindkettőnk nevében mondhatom, hogy nagyon szeretnénk jobban belökni most a zenekart, hogy hosszabb távon is megragadjon a köztudatban.

Annak idején hogyan ismerkedtél meg a progresszív rock/metal zenékkel?

1994-ben az akkor gitártanárom látta, hogy milyen jellegű az érdeklődésem, ezért a kezembe adta a Dream Theater akkor aktuális Awake című lemezét, hogy ez szerinte nálam be fog találni. Így lett. 🙂 Nagyjából abban a pillanatban elindultam a „lejtőn”, és ez máig tart. Csak hol felfelé, hol lefelé haladok rajta. 🙂

A hazai progresszív metal színtér talán a 2000-es évek legelején volt a legaktívabb, sorra jelentek meg a jobbnál jobb bemutatkozó albumok (pl. Stonehenge, Perfect Symmetry, Da Capo). Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra? A Dreyelands megalakításában volt szerepe az akkori pezsgésnek?

Nagyon szerettem a Nemesis-t, a Da Capo-t és természetesen a Stonehenge-et is, de ott volt még az After All (később Haelo), a kevésbé progresszív, de ezekben a körökben futó Varsó, és még számos kitűnő zenekar, akiknek rendszeresen jártunk a bulijaira, hallgattuk a lemezeiket. Mégis inkább a külföldi zenekarok hatottak ránk a Dreyelands megalakításakor: a Dream Theater, a Symphony X, az Ark, a Psychotic Waltz stb. Szomorú, hogy most nincs meg ez a fajta prog élet, de hát sorra zárnak be a klubok, a fesztiválok közül csak néhány foglalkozik a műfajjal, úgyhogy nem egyszerű nagy követő bázist kialakítani, akiket, mondjuk, egy vidéki turnén meg tudnál mozdítani.

Mi a véleményed a hazai színtér mai helyzetéről? Létezik még egyáltalán ilyen? Mely itthoni zenekarokat ajánlanád az érdeklődők figyelmébe?

Az biztos, hogy nem túl nagy a prog színtér, de szerencsére vannak próbálkozások a műfaj felélesztésére, mint ahogy volt pár éve a ProgHeaven kezdeményezés, vagy a tavaly indult Abaligeti ProgCamp. Előbbi, ha jól tudom, sajnos földbe állt, utóbbi viszont remélhetőleg sokáig kitart, és sikeres lesz. Ha egyetlen bandát kellene kiemelnem a színtérről, az egyértelműen a Special Providence lenne.

A „progresszív” jelző mennyire illik a jelenlegi csapatokra? Ismersz olyan zenekart, amelyet valóban előremutatónak tartasz? Lehet még újat mutatni ebben a zenei világban?

A külföldiek közül talán a Leprous az, amelyik a szó hagyományos értelmében véve is progresszívnak tekinthető. Ők képesek időről időre megújulni, pedig még mindig nagyon fiatalok. Őszintén szólva, nem nagyon vagyok képben a hazai frissebb bandákkal kapcsolatban, mert annyira elsodort az élet az elmúlt években, hogy nem tudtam lépést tartani, de nagyon kíváncsi vagyok rájuk, és el is határoztam, hogy felzárkózom. Ezt vehetjük egyfajta újévi fogadalomnak is. 🙂

Nameless

A cikk szerzője: Rattle Inc.140 további cikk
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*