Equipoise: Demiurgus (2019)

Az elmúlt három-négy esztendőben egyfajta tendenciává vált, hogy rendre belefutok egy-egy ultrakomplex death metal bandába. Fiatal, roppant tehetséges csapatokról van szó, olyanokról, mint a Rings Of Saturn, a Virulent Depravity, vagy az Inanimate Existence, amelyek nem feltétlenül bemutatkozó korongjukkal hívták fel magukra a figyelmet, nekem viszont az volt az első találkozásom velük (kritikám itt és itt olvasható róluk).

Idei „fogásom” a 2015-ben, Pittsburgh-ben alakult Equipoise volt. Logójuk és a lemezborító keltette fel irántuk az érdeklődésemet, amelyek már előrevetítették, hogy nem egy könnyen fogyasztható, mainstream, rajongóbarát muzsikával lesz dolgom. Számításaim az anyag meghallgatását követően be is igazolódtak, ugyanis a 63 és fél perces album igazi próbatétel volt számomra, komoly kihívást jelentett a befogadást illetően; nem emlékszem, mikor sikerült egy lemezt ilyen hosszas hallgatást követően magamévá tennem.

Annyit érdemes tudni róluk, hogy Hugo-Doyon Karout basszusgitáros, Nick Padovani dobprogramozó/gitáros, ütőhangszeres, Stevie Boiser énekes és Zack Hohn gitáros hívta életre a csapatot, akikhez egy évvel később csatlakozott Jimmy Pitts billentyűs, valamint Guyot Begin-Benoit dobos. Még mielőtt bármit is írnék a lemezről (amúgy bemutatkozó felvételük a 2016-os Birthing Homunculi demó volt), fontosnak tartom megjegyezni, hogy a tagok olyan csapatokban vesznek még részt, mint a Beyond Creation, a Virulent Depravity, vagy a Brought By Pain, tehát a zenei megközelítés, a koncepció eleve adott volt.

Jimmy Pitts-t pedig külön is ki kell emelnem, hiszen a virtuóz billentyűs a csodaszámba menő Scholomance alapítója volt, ezen kívül rengeteg egyéb formációban megfordult, illetve aktív jelenleg is, gondolok itt az Eternity’s End-re, a NorthTale-re, vagy az Enyomia-ra. Ezt a lemezt nem kevesebben, mint heten jegyezték, igaz, komoly átalakulásokat követően. Sanjay Kumar és Phil Tougas személyében két gitáros került a csapatba, Guyot Begin-Benoit-t pedig Chason Westmoreland váltotta – így futottak neki a felvételeknek.

Már eleve a háromgitáros felállás garantálja a roppant tömény, brutális megszólalást, valamit alapot ad a Despised Icon-nal és a Whitechapel-lel történő összehasonlításra, azonban ez csak az érem egyik oldala, mivel ott van a másik is, hogy Jimmy Pitts-nek köszönhetően a Scholomance neve sejlik fel. Nem kertelek, elsőre fel sem fogtam a hallottakat, de másodszorra, harmadszorra sem. Mi több, konkrétan a fejem fájdult meg a Demiurgus-tól, kénytelen voltam napokra, hetekre jegelni a lemezt, mondván, hogy ezt ép ésszel nem lehet követni. Azonban nem adtam fel, újra és újra nekifutottam, majd egy csapásra összeállt kép. Természetesen nem a dalokban felbukkanó riffeket, dallamokat dúdoltam unos-untalan, csupán úgy éreztem, eredményre vezetett a lemezbe belefektetett idő, sikerült feldolgoznom az albumot.

Elsőre ható melódiákat, azonnal megjegyezhető pillanatokat nem ezen a korongon kell keresni, de a zenészek hangszerkezelése előtt le a kalappal. Noha rendkívül tömény, brutális a végeredmény, azért szép lassan kibontakozik, „eladhatóvá válik” – és ez utóbbi meghatározás tényleg idézőjelben értendő. A 14 tételes mű valójában csak 8 konkrét dalt tartalmaz, a többi instrumentális átvezető, ráadásul az Alchemic Web of Deceit, az A Suit of My Flesh, a Shrouded, a Sigil Insidious és a Reincarnated tételeket a demóról emelték át, azok újra felvett változatai.

Bármennyire is furcsa, a gitárok neoklasszikus hatásokat vonultatnak fel; a vastag, fretless basszusgitár szinte uralja az összképet, ahogy az erre a stílusra jellemző; a rengeteg váltás, tördelés is adott; roppant mélyről törnek fel a hörgések, úgyhogy az erre a muzsikára szakosodott rajongóknak valóságos manna a Demiurgus. Sikerült egy egészséges, arányosan kikevert hangzást biztosítani az albumnak, tehát egyik hangszer sem nyomja el a másikat.

Az év végi listámra nem feltétlenül kerül fel ez az anyag, de „matektagozatosoknak” mindenképpen feledhetetlen szórakozást biztosít a lemez. Rögtön hozzáteszem rögtön: kizárólag a legbátrabbak figyelmébe ajánlom.

About Dávid László648 Articles
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*