Control Denied: The Fragile Art of Existence (1999)

Egy újszülöttnek minden vicc új, és én hiába vagyok jócskán túl a negyvenen is, megvallom, a legutóbbi időkig semmit nem tudtam Chuck Schuldiner Control Denied névre hallgató zenekaráról, a sztoriban tehát én játszom az újszülöttet.

Úgy esett a dolog, hogy valami cikket olvastam a Death-ről, amit minden idők egyik legjobb és legfontosabb extrém metalt játszó zenekarának tartok, amikor megütötte a szememet, hogy Schuldiner 1997-ben alapított egy zenekart, ami a Control Denied névre hallgatott, és egyetlen lemezt jelentetett meg 1999-ben The Fragile Art of Existence címmel. Hát, én erről mit sem tudtam.

Persze több sem kellett, máris izgatottan pötyögtem be a banda nevét a Spotify keresőmezőjébe, és hát így kezdődött ismeretségem és barátságom a zenekarral, ami rengeteg hallgatásban, pólórendelésben és végső soron ebben a cikkben csúcsosodott ki.

Szóval, hogy felvegyem a fonalat, a banda a következő felállásban rögzítette a cikk tárgyát képező lemezt: Tim Aymar – ének, Chuck Schuldiner – gitár, Shannon Hamm – gitár, Steve DiGiorgio – basszusgitár, Richard Christy – dobok. Gondolom, Schuldinert és DiGiorgio-t (Sadus, Death, Autopsy, Testament, Iced Earth) senkinek nem kell bemutatni, és Christy meg Hamm is ismerős lehet, legalább a Death-ből. Az énekes Tim Aymar pedig leginkább a Pharaoh-ról nevezetes, ami külön is megérne egy misét vagy cikket (mert nem annyira ismert, mint kellene); ki tudja, még az is lehet, hogy megírom.

Chuck Schuldiner

Aki a lemezt elindítva valami lehengerlően brutális death metalra számít, az csalódni fog. A szakcikkek a legtöbbször a power–progresszív metal tengelyen helyezik el a korongot, szóval eszetlen vadulásra senki ne számítson.

A nyitó tétel a Consumed címet viseli, és néhány taktus után összegzi is, amit a lemeztől várhatunk: Schuldiner összetéveszthetetlen gitárjátéka, ami a késői Death lemezek legjobb pillanatait idézi, tűpontos és energikus basszus és dobok, valamint egy egyedi hanggal elénekelt, fogós melódiákkal megtámogatott, összetett, de mégis egységes, soha szét nem eső dalszerkezet.

A következő Breaking the Broken egy kicsit szigorúbban indít, de a recept természetesen ugyanaz, és ez a mixtúra áll össze tökéletessé a lemez egyik csúcspontját jelentő Expect the Unexpected című dalban, ami aztán tényleg mindent felvonultat, amit Schuldiner a metalról tudott, és hát ez nagyon közel van a tökéletességhez, mert (ha nem mondtam volna), Schuldiner bizony egy korszakos zseni volt.

Szóval az Expect the Unexpected kötelező darab mindenkinek. What If…? – teszik fel a kérdést a következő számban, és ha már felteszik, meg is válaszolhatjuk: ha egy Schuldiner formátumú zenész és dalszerző méltó társakat vesz maga mellé, és a többieket is hagyja kibontakozni, bizony ilyen mesterművek születnek, mint ez a lemez. When the Link Becomes Missing, Believe, Cut Down az utazás következő állomásai, és bár minden dalt Schuldiner jegyez, nem lehet nem kihallani DiGiorgio basszusgitárjának néha játékos, máskor halál-komoly, de mindig tökéletesen precíz lüktetését, illetve a thrash és death metalon edződött rajongó kénytelen megállapítani, hogy néha bizony jót tesz a zenének, ha az énekes énekel, és nem alvilági démonokat vagy haldokló gorillákat megidézve hörög.

Tim Aymar

Az a helyzet, hogy piszok jó lemezről beszélünk, és ezt kiválóan összegezi a címadó és egyben záró tétel, a majd’ 10 perc hosszúságú The Fragile Art of Existence is, ami összetettségében helyenként a Queensryche-t idézi, mégis lendületes és schuldineres az első másodperctől az utolsóig.

Az ismert tragédiát követően a banda természetesen feloszlott, és a félbe maradt következő lemezt (When Man and Machine Collide) a túlélő tagok szerették volna Control Denied néven befejezni és megjelentetni, ehhez a kiadó azonban sajnos nem járult hozzá.

A Fragile Art of Existence című lemezt mindenkinek ajánlom, aki bármikor bármit hallgatott, amihez Schuldinernek köze volt, mert ez egyértelműen az ő zenei világa, de azok sem fognak csalódni, akiknek a Death túlságosan szélsőséges, mert ez egy nagyon precízen összerakott, kiváló zenészekkel előadott, schuldineres, de mégis egyedi, saját stílussal rendelkező anyag.

És a végén tegyük fel a kötelező „Mit kaphattunk volna még Chuck Schuldinertől?” kérdést, és szomorúan és dühösen indítsuk újra, mondjuk, ezt a lemezt.

A szerző: Majka6 publikáció
Majzik Ferenc Levente, a Brutal Metal/Pulling Teeth fanzine egykori szerkesztője, a ’80-as évek klasszikus thrash metáljának elkötelezett híve, civilben nagycsaládos jogász.

2 hozzászólás

  1. Én is relative későn kattantam rá,de azóta hallgatom elég sűrűn.Zseniális mestermű a mesterektől!

  2. A megjelenésekor beszereztem, nagyon sokat hallgattam. A Death gyakori hallgatásától a gégemetszett énekhang tartott távol, úgyhogy nagyon örültem ennek a lemeznek. Kár, hogy nem lehetett folytatása.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*