Tanith: In Another Time (2019)

„Mert a Satan zenekar szent és sérthetetlen, és áldott legyen minden leszármazottja!” – Ez egy amolyan általános alapelv számomra, és ennek megfelelően nagy-nagy becsben tartom a fent említett bandát, és az összes, hozzá valamilyen módon köthető együttest: imádom a Blind Fury, a Pariah, a Blitzkrieg, vagy akár az Avenger lemezeit, egyedül talán a Skyclad zenéje nem az én világom. Amikor tudomásomra jutott, hogy a Satan-riffmester Russ Tippins összehozott egy, a korai hetvenes évek hard rock zenéjét megidéző formációt, egyből összefutott a nyál a számban. Az pedig külön érdekességnek ígérkezett, hogy az énekes szerepét a gitározás mellett maga Tippins, illetve egy Cindy Maynard nevű hölgy vállalta magára. Miss Maynard mellesleg a zenekar basszusgitárosi teendőit is ellátja.

Amikor beszereztem a lemezt, elég volt egyetlen pillantást vetnem a borítójára, hogy tudjam: ebben nem lesz hiba. Mert hát valljuk be, nem kell túl sokáig nézegetni ezt a képet ahhoz, hogy a Uriah Heep klasszikus Demons and Wizards albuma jusson az eszünkbe, ami szerintem nagyon jó előjel.

Ahogy felcsendült az albumot nyitó Citadel, egyből értelmet nyert számomra a lemez címe. Ez a zene tényleg egy másik időbe kalauzolja el a hallgatót. Abba a korba, amikor még a fű és a hó volt a zene lelke, amikor a zenészek még valóban a zene öröméért játszottak, dacolva az elvárásokkal, és fő céljuk az önmegvalósítás volt. Más szavakkal, a rock igazi aranykorát idézi ez a muzsika, azt az időszakot, amikor a műfaj legnagyobb legendái születtek, generációk egész sorára hatást gyakorló lemezeket megalkotva.

Na, de térjünk vissza magához a dalhoz! Már az első másodpercekben képes magába rántani az ilyesmire fogékony hallgatót, olyan játszi könnyedséggel adagolja a csapat az ízes gitárdallamokat, ráadásul egy kellemesen tempós kis szerzeménnyel van dolgunk. Arról nem is beszélve, hogy egyfajta misztikus, pozitív energia lengi körbe az egészet. Russ és Cindy felváltva adják elő a sorokat, mindkettejük hangja csodálatosan illik ehhez a zenéhez, dallamaikban valódi mágia bujkál. Sosem hallott legendákról regélnek nekünk meseszép dalokat, mi pedig csak ülünk körülöttük, és csillogó szemekkel hallgatjuk őket.

A Book of Changes kellemes, elmélkedős nyitása után jóféle ős-rock riffekkel támad a csapat, és teszi mindezt olyan spontán eleganciával, ami csak kevesekre jellemző. Miss Maynard pedig egy egészen elképesztő jelenség, nehéz elhinni, hogy már a negyvenes éveiben jár. A külsejéből simán letagadhatna tíz évet, a hangja alapján viszont egyenesen egy huszonéves hölgyemény képe sejlik fel előttünk. A zenekarnak nagy szerencséje van, hogy egy ilyen kortalan tüneményre sikerült rálelnie. Egész lénye valósággal árasztja magából azt a klasszikus értelemben vett nőiességet, ami a mai, elkorcsosult, nemi szerepeket felcserélő világban sajnos egyre ritkább.

A Wing of the Owl egy újabb kis csoda a maga nemében, egy újabb varázslatos utazás egy elfeledett világba. Egészen megkapó darab, olyan erős érzelmi töltettel rendelkezik, hogy a hallgató a szöveg ismerete nélkül is, egyszerűen ösztönösen érzi a megénekelt történet nehézségeit, illetve a mindig erőt adó remény jelenlétét.

A híres űrszonda dicsőséges útját és szomorú végét megéneklő Cassini’s Deadly Plunge olyan fantasztikus riffekkel és fülbemászó énekdallamokkal van felvértezve, hogy akár a kedvenc dalomnak is nevezhetném, de mégsem teszem, mert egyszerűen nincs szívem rangsorolni ezeket a nagyszerű nótákat. Fogalmazzunk úgy, hogy kedvenc a kedvencek között.

Azért tempósabb dalok is akadnak még a lemezen, mint például az Under the Stars, amiben középtájt egy feelinges blues-kiállás is helyet kapott, vagy a képtelenül jó gitármelódiákkal átitatott Mountain, ahol főleg Cindy hangja uralja a terepet, de azért Tippins mestert sem kell sajnálni, mivel a lemez legjobb riffjeiből éppen itt süt el egy jó párat.

Az akusztikus verzéket egy ízlésesen bekeményedő refrénnel variálgató Eleven Years melankolikus hangulata egyszerűen megunhatatlan, és itt már tényleg nem mehetek el szó nélkül Russ remek énekhangja mellett. Akinek ilyen érzelmek rejlenek a torkában, annak szerintem már sokkal korábban illett volna dalra fakadnia.

A Dionysus képében megkapjuk a lemez utolsó csúcspontját. Fenséges hangulatot árasztva halad előre a dal, hol lassan csordogálva, hol begyorsulva, mindvégig páratlan dallamérzékről téve tanúbizonyságot. Az Under the Stars levezetése pedig gondoskodik arról, hogy a lemez végére garantáltan egy másik térben és időben érezzük magunkat.

Russ Tippins egy egészen új oldaláról mutatkozott most be, és a Tanith zenekar élén egy nagyszerű debütalbumot tett le az asztalra, amelyen nyoma sincs gyenge daloknak, a csapat kreativitása valósággal kiapadhatatlan. Az egész lemez olyan, akár egy ékszerdoboz, ami számtalan, apró kis csodát rejt, amelyek közül képtelenség kiválasztani a legszebbet. Ajánlom mindenki figyelmébe, aki szereti a hetvenes évek brit hard rock zenéjét, különös tekintettel a Uriah Heep és a Jethro Tull zenekarokra. Tegyetek vele egy próbát, és garantáltan kellemes időutazásban lesz részetek!

A szerző: Gabrielkiss25 publikáció
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

2 hozzászólás

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*