Sacred Reich (Grave, Night Demon) – Dürer Kert, 2019. november 15. (beszámoló)

Phil Rind

A most pénteki buli nézői közül bizonyára jó páran ott voltak, amikor 1991. június 17-én a Sacred Reich – pályája csúcsán, a frissen megjelent The American Way albummal a háta mögött, a Sepultura előzenekaraként – egy emlékezetesen ütős koncertet adott a PeCsa szabadtéri színpadán. Ennek fényében meglepett, hogy tegnapelőtt csak annyian voltak kíváncsiak Phil Rind-ék visszatérésére, amennyien: az ő ritkaságszámba menő fellépésük és a másik húzónév, a svéd Grave jelenléte sem tudott becsalogatni fél háznál több embert a Dürer nagytermébe. Persze, egyik koncert éri a másikat, de az, hogy újra hallhatom élőben a régi nagy nótákat, plusz az igencsak jól sikerült Awakening lemez egyértelművé tette számomra, hogy nem hagyhatom ki ezt a programot.

Wiley Arnett

A teljes körű beszámolóra váróknak sajnos csalódást kell okoznom: sem az amerikai Night Demon, sem a Grave muzsikáját nem ismerem, és különösebben nem is voltam kíváncsi rájuk, kifejezetten a Sacred Reich-ért mentem erre a bulira. Akik a színpadon nem is okoztak csalódást. Az énekes-basszusgitáros Rind ugyan látványosan gyarapodott széltében, ám a hangja szinte semmit nem kopott az eltelt időben. Széles mosollyal az arcán konferált, és dalaiban, átkötő szövegeiben továbbra is ugyanúgy politizál, mint régen.

Több évtizedes harcostársa, a gitáros Wiley Arnett a profik eleganciájával játszott, időnként maga is együtt énekelve a szövegeket az előtte álló rajongókkal. Hol a reflektorok szabdalta füstköd homályába hátralépve, hol karnyújtásnyira a nézők első sorától pengette a jólesően ismerős riffeket. Szintén nagy élmény volt számomra a tavaly a csapat soraiba visszatért Dave McClain játéka. Általában nincs fülem külön a dobosok teljesítményére figyelni, de itt nem lehetett nem meghallani, milyen feszesen, dinamikusan, erőteljesen szól a cucc a csillogóan tar koponyájú, szemüveges, szikár muzsikus értő keze alatt. Gyorsan utánanéztem, és meglepett, hogy ő csapat rangidőse (54 éves); az együttesbe idén érkezett gitáros, a mindössze 23 éves Joey Radziwill (neki is) simán a fia lehetne.

A fiatal srác semmilyen tekintetben nem lógott ki a csapatból, zeneileg hozta a kötelezőt, és ugyanúgy nem szántotta fel a színpadot, mint a többiek. Ha bele akarnék kötni a produkcióba, akkor talán ez lenne az egyetlen hiányossága: Rind-ék szinte egyáltalán nem mozogtak, mindössze Arnett ment át egyszer a színpad túloldalára, hogy ott is megmutassa magát.

Jól szóltak, így aztán az intróként, felvételről felcsendülő, szimbolikus című Thin Lizzy-örökzöld, a The Boys Are Back in Town után tényleg igazi élmény volt hallani a régi klasszikusokat és az új slágereket egyaránt. A The American Way anyag fele elhangzott (a címadó nóta mellett a közönséget megénekeltető Who’s to Blame, a Love…Hate és a Crimes Against Humanity is műsorra került), az idei lemezt pedig a korong első öt dala (Awakening, Divide & Conquer, Salvation, Manifest Reality, Killing Machine) képviselte.

Az Independent albumról a címadó szerzemény mellett a Free-t emelték be a programba, az 1987-es debütről pedig, ha jól hallottam, az Ignorance és a Death Squad hangzott el (vagy csak az egyik?). A koronát a produkcióra pedig mi más is tehette volna fel, mint a játékosan virtuóz Surf Nicaragua. Ezt hallva tudatosult bennem, hogy a buli végéhez értünk. „Csak ennyi?” – döbbentem meg, és tényleg: abszolút elvesztettem közben az időérzékemet. A kvartett beszippantott, megrágott, majd kiköpött bennünket: katartikus élmény volt végigheadbangelni az ellenállhatatlan ritmusokat, miközben a hátunk mögött lelkesen kavargott a moshpit örvénye.

A Sacred Reich a thrash színesebbik arcát mutatta meg nekünk ezen az estén: erőteljes riffeket, szédületes váltásokat, dallamos refréneket, abszolút old school megközelítésben, ám egy cseppet sem pókhálósan. Remélem, hogy a csapat lendülete az elkövetkező években sem fog csökkenni. Szívesen hallanék majd tőlük újabb stúdiólemezt, és talán a következő budapesti koncertjükre szóló jegyet is megvenném…

Egy apró csalódás maradt a végére: a koncertet követően az „öregek” nem jöttek ki a backstage-ből, hogy találkozzanak a rajongókkal, igaz, a színpadról mindenkivel lepacsiztak, és dedikálták is. Mindössze az ifjonc Joey-t „küldték ki a folyosóra ismerkedni”, begyűjteni a megérdemelt vállveregetéseket.

Joey Radziwill-lel
A szerző: Coly817 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*