Riot: Narita (1979)

Elöljáróban ejtenék néhány szót a lemez címadójáról. A Narita International Airport Tokió első számú, nemzetközi forgalmat bonyolító repülőtere, amelynek átadása 1978-ban történt. Ez ihlette meg az 1975-ben, New York-ban, Mark Reale gitáros és Peter Bitelli dobos által alapított Riot zenekart. A lemez megjelenésekor még új, ultramodern reptér azóta is kiemelt szerepet tölt be Ázsia és Amerika kapcsolatában, megnyitása óta hatalmas forgalmat tudhat a magáénak, évi akár 35-40 millió utast is fogadva.

Jelen ismertető tárgya kereken 40 évvel ezelőtt, 1979 októberében látott napvilágot, a banda második lemezeként. Az albumon Reale és Bitelli társai Jimmy Iommi basszusgitáros (aki csak névrokona a Black Sabbath-főnök Tony Iommi-nak), Rick Ventura gitáros, valamint Guy Speranza énekes voltak. E kis kitekintő után pedig mélyedjünk el a lemez által nyújtott zenei utazásban…

Az album pont ott folytatódik, ahol az 1977-es Rock City befejeződött. A hangzás összképe viszont javult, mivel a nyolcvanas évek hajnalához értünk. Mellesleg a híresen szörnyű albumborító senkit ne riasszon el, mert kár lenne ez alapján előre ítéletet hirdetni egy ilyen fantasztikus anyagról. 🙂

1. Waiting for the Taking

Kissé szokatlan módon, rögtön a dal legelején belép az ének az első verzével. Semmi intró, riffelgetés, szólózgatás vagy sikoly, a fiúk azonmód belecsapnak a lecsóba! Talán azért van ez így, mert ennek a nótának a megírásában Rick Ventura is aktív szerzőként tevékenykedett, míg a többi dalért (természetesen a feldolgozást leszámítva) elsősorban Mark Reale, Guy Speranza, illetve a bandát a lemez felvétele előtt elhagyó gitáros, Lou A. Kouvaris a felelős. Az öt percben elhangzó szerzemény azonban a gitárszólókat sem nélkülözi, a közepén és a vége felé is jó nagy adagot kapunk belőlük. Mark és Rick jól működnek együtt, Jimmy Iommi basszusjátéka is mindvégig remek. A dobot furcsamód csörgővel is feldobják, ami a műfajban meglehetősen ritka dolognak számít.

2. 49er

Egy tempósabb, rock’n’roll alapú szerzemény. Speranza nagyon érzi ezt a dallamvilágot, hangja bársonyosan kellemes, minden erőlködést nélkülöz.

3. Kick Down the Wall

A dal szövege a New York-i éjszakába csábít, a téma a felszínes és képmutató társadalmat elutasító fiatalság lázadása, ami természetesen a zenében, a mámorban és a szexben teljesedik ki. Mindezt jól eltalált középtempóban tálalva kapjuk, nagyszerű refrénnel fűszerezve.

4. Born to Be Wild

Véleményem szerint a Steppenwolf 1968-as örökzöldjének valaha készült, legjobban sikerült feldolgozása. Itt már valóban igazi HEAVY METAL-ként hallhatjuk viszont a Szelíd motorosok zseniális főcímzenéjét. Különös – és egyben félelmetes – belegondolni, hogy ez a dal 1979-ben még alig múlt 10 éves, mára viszont már az 51-et is betöltötte…

5. Narita

A bevezetőben már említettem a tokiói repteret. Nos, az ott bekövetkezett katasztrófát vizionáló dal az egyetlen énekmentes szerzemény a korongon. Szöveg nélkül is rendkívül érzékletesen mutatja meg nekünk, hogy csupán instrumentumok alkalmazásával is lehetséges a történetmesélés. Nagyszerű nyitóriffre érkeznek a remekbe szabott gitárok, harmóniák, mindezt az album leggyorsabb tételeként prezentálva. A szám végén pedig mindenre fény derül…

6. Here We Come Again

Egy újabb rock’n’roll/heavy metal kombináció. Középtájt bőven kapunk a gitárszólóból, a vége felé pedig még többet, úgyhogy panaszra nem lehet okunk. Ütemes nóta, Speranza könnyed, stílusos énekével. A csata megkezdődött, a repülőgépek bevetésre készen, tűz és füst mindenütt… A csatakiáltásunk a jelünk! Itt jövünk újra, Detroit, New York, Chicago… Itt jövünk újra, Tokió!

7. Do It Up

A zene alapját a kissé blues-os, tipikus Reale-futamok szolgáltatják, amelyek hasonló formában a csapat későbbi lemezein is vissza-visszaköszönnek. Zakatolós alkotás, kiváló dallamokkal. Érzésem szerint Jimi Hendrix szelleme is ott lebeg valahol a füstködben…

8. Hot for Love

Az egyik kedvencem. Finom gitárral operálva nyit, majd keményebb hangvételre vált. Mint a Riot zenéjét hallgatva gyakorta, úgy most is szinte a mexikói határnál érzem magam, annyira átjön a hangulat. A refrén kitörölhetetlen, az utolsó percre keményebben beindulnak a srácok. A nóta végére szó szerint a megénekelt kurtizán hálószobájában találjuk magunkat, mindezt az „események” kellős közepén.

9. White Rock

Örökké úton, városról városra, az éjszakában élve, a nappalokat átaludva. Mindig akad némi bor, és persze néhány asszony, akiket szeretni lehet. Az éjszakáról éjszakára mindig máshol fellépő zenészek élete ez. Egyedül a színpad kárpótolja őket mindenért. Amint elkezdenek játszani, és a zene hangjai visszaverődnek a magas falakról, a fehér düh elszabadul. Az énekmegoldások egyediek, nagyon hallgattatja magát a dal, amely a gitárszólónál belassulva még súlyosabbá válik. Speranza a nóta végén még egy önkívületet idéző üvöltést is megereszt.

10. Road Racin’

Piszok jó, tempós zakatolás az országúton. Ha a hatvanas évek végén írják, akár ezt is simán benyomhatták volna a Born to Be Wild mellé a Zsigmond Vilmos által fényképezett, Easy Rider című kultuszfilmbe! A nóta talán egyetlen „hibája”, hogy a végén túl hamar lekeverik azt a frankó Reale gitárszólót, amivel még egy darabig szívesen kényeztetném a hallójárataimat. 🙂

A Riot roppant zeneisége mindig is kézzel (füllel) fogható volt számomra, főleg a hetvenes és nyolcvanas években. Nyilvánvalóan ma is rendkívül jók, kedvelem is az újabb anyagaikat, de akkor, azokkal a lemezekkel ismertem és szerettem meg őket, és ugyebár tudjuk, hogy az ember szíve általában azokat az albumokat tartja a legnagyobb becsben, amelyekkel az első benyomások érik egy zenekarral kapcsolatban. A Narita mellett a Rock City, a Fire Down Under, a Born in America, vagy akár a második virágzási korszakukban született Thundersteel és a The Privilege of Power is nagyon közel áll hozzám, az 1994-es Nightbreaker-ről nem is beszélve, úgyhogy – önmagamnak némileg ellentmondva – lassan felsorolom a teljes diszkográfiát, évtizedre való tekintet, valamint a teljesség igénye nélkül… Haha!

A kissé szomorú valóság viszont az, hogy a zenekar napjainkra sajnos már egyetlen alapító taggal sem rendelkezik. Bitelli nem sokkal a Narita megjelenése után elhagyta a bandát. Mark Reale 2012-ben, Crohn-betegsége komplikációi miatt hunyt el. A fő dalszerző és gitáros halála után, amely megrendítette a zenésztársakat, nevüket Riot V-ra változtatták. Szerencsénkre a zenekar folytatása mellett döntöttek, ezzel is tisztelegve Mark emléke előtt. 2003 óta Guy Speranza, a kitűnő hangú énekes sincs köztünk, őt hasnyálmirigyrák vitte el. Igaz, 1981-ben lépett ki, viszont a Riot történetének korai szakaszában az együttes meghatározó egyéniségeként tekinthetünk rá.

Remélem, azok, akiknek még nem volt szerencséjük hozzá, az ismertetőt olvasva rákeresnek az albumra. Akik pedig régóta ismerik, talán újra kedvet kapnak, hogy meghallgassák ezt a negyvenéves klasszikust!

A szerző: John Quail8 publikáció
Ifjúkora óta a hard rock és a heavy metal műfaj megszállottja, de időnként szívesen hallgat reneszánsz zenét vagy akár templomi gregorián énekeket is. A történelem, ezen belül elsősorban a magyar középkor kedvelője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*