Mustasch: Killing It for Life (2019)

Több szempontból is meglepetés volt számomra a göteborgi négyes legújabb anyaga. Először is, bár hozzátok hasonlóan hónapokra előre és napra pontosan tudom, hogy milyen – engem érdeklő – kiadványok látnak majd napvilágot, Gyllenhammar-ék idei nagylemezének érkezéséről már csupán a megjelenés napján szereztem tudomást. Aminek valószínűleg az lehet az oka, hogy a csapat tavaly, a Silent Killer boltokba kerülését követően szakított az azt a lemezt gondozó Sony Music-kal. Saját céget alapított, a Tritonus Records-ot, és új kiadványukat is ennek az égisze alatt jelentették meg. Ami marketingszempontból nyilván jóval korlátoltabb lehetőségeket jelent, a művészi szabadságnak, függetlenségnek viszont maximálisan teret enged.

Az időzítés talán annyiból volt szerencsétlen, hogy az anyag mindössze két nappal a budapesti koncert előtt vált hozzáférhetővé, így nem sok időnk volt ismerkedni vele, mielőtt élőben hallottuk volna róla a dalokat.

Bár több mint másfél év telt a Silent Killer megjelenése óta, valahogy mégis azt éreztem, hogy nagyon hamar követte ez a mostani lemez. Mintha a saját lábára állt zenekar minél hamarabb be akarta volna bizonyítani (magának és a közönségének), hogy nagykiadós támogatás nélkül is képes emlékezetes teljesítményre. Ráadásul a mindössze 36 perc alatt lefutó nyolc nótát meghallgatva olyan benyomásom volt, mintha a mostani egy nem is egy teljes értékű anyag, hanem egy nagyobb lélegzetű EP lenne. (Megjegyzem, a Silent Killer ennél is rövidebb, bő 32 perces korong, ott valahogy mégsem volt ilyen érzésem.)

Amit már az első két hallgatás során megállapíthattam, hogy a Killing It for Life lágyabb, lassabb és dallamosabb, mint elődei. És egyben változatosabb is, Ralf-ék bátran kísérleteznek rajta, merészkednek korábban még nem járt vizekre. Hiányolom róla a súlyosabb, keményebb, gyorsabb, rock and roll-osabb nótákat, kárpótlásul viszont ezzel a dalcsokorral egy újabb arcát mutatta meg a csapat.

Mondjuk, ennek egyből ellentmondani látszik a nyitó Where Angels Fear to Tread, amely ígéretesen dübörög elő az alagút sötétjéből. Jó benne a kvázi bőgőkiállás (ilyet a többi dalban amúgy sem nagyon hallunk), mégsem ez lesz az album húzódala. Amit szerintem annak szántak, az az ezt követő Ransacker, ami ha jól vettem ki a szövegéből, egyfajta tiltakozás az ellen, ahogy a kiadók, a sajtó és a rajongók időnként benyomulnak a zenészek magánszférájába (a backstage-be, az öltözőbe). Ami engem a legjobban zavar ebben a számban, az az AC/DC Hell Ain’t a Bad Place to Be című dalából kölcsönvett alapriff. Mintha a skandinávok arra írtak volna egy új szöveget…

A Before a Grave elején és a vége felé pedig egy olyan Uriah Heep-es vokált hallunk, amely a brit banda legszebb pillanatait idézi. Lírai nóta, az egyik kedvencem a lemezről. Első ízben itt kerül elő az öngyilkosság, mint téma („Suicide is not the way…”), majd később a Blood In Blood Out-ban is visszatérnek rá – holott nem is ezek a kampánynóták, hanem a What Is Wrong.

Hogy miről beszélek? Az együttes ez év augusztusában csatlakozott egy svéd segélyszervezet, a Mental Illness Charity (Mind.se) kezdeményezéséhez, akik a fiatalkorúak körében tapasztalható, rendkívül magas arányban előforduló öngyilkosságokra kívánják felhívni a figyelmet, illetve olyan segélyvonalat működtetnek, ahol meghallgatják a nehéz helyzetben lévőket. „A What Is Wrong a mi harci indulónk. Azokért a fiatal férfiakért emeljük fel a szavunkat, akik mentális betegségben szenvednek – mondja Gyllenhammar (a #whatiswrong egyben a kampány elnevezése is). – A férfiakkal szemben elvárás, hogy erősek legyenek, soha ne szoruljanak rá más segítségére. Mi ezt a szemléletet szeretnénk megváltoztatni. A szervezettel közösen 200 ezer koronát szeretnénk összegyűjteni, ami lehetővé tenné a Mind önkéntesei számára, hogy mintegy 600 hívást fogadjanak a Suicide Line nevű telefonos applikáción keresztül. Hiszem, hogy ezek a beszélgetések életeket menthetnek meg.”

Visszatérve a lemezre, a What Is Wrong messze nem a lemez legjobb dala, de minden bizonnyal az egyik legfontosabb. Személyes favoritom viszont az egyik legnagyobb bajuszos idol, a Queen egykori énekese előtt tisztelgő Freddie Mercury című nóta, amely rafinált dallamaival fészkelte be magát a fülemen keresztül az agyamba. Zeneileg abszolút nem hajaz a nagy előd munkásságára, a szövegben viszont annál több zseniális utalás van a Királynő egyes dalcímeire, témáira.

A Go to Hell sem kevésbé meghökkentő tétel: némi elektronikával, vonós-, zongora- és szinti-effektekkel indít, később pedig brácsa szólal meg benne. A nóta hangulata az elektronikus világzenét játszó Deep Forest világát idézi fel bennem. Ezt követi harmadik kedvencem, egy újabb nagy sláger, a koncerten is eljátszott Blood In Blood Out, amelynek refrénjében a lemez címe is elhangzik.

Az utolsó két nótában (What Is Wrong, Garlic and Shots) aztán megint a döngölésé a főszerep, de ez már csak a jól ismert csomagolás az anyag közepén rejtőző drágakövek körül.

Összességében vegyes érzéseim vannak az új lemezzel kapcsolatban. Egyesek, közvetlenül a koncert előtt, úgy hallottam, becsmérlően beszéltek róla. Én is úgy érzem, hogy a zenekar tett vele egy lépést a könnyebb befogadhatóság, a mainstream felé, és hát lehet, hogy számukra ez lesz a jövő útja, a keményebb Mustasch-t kedvelők pedig idővel ki fognak ábrándulni a csapatból. De az sem kizárt, hogy Ralf-ék a következő albumon ismét visszatérnek a durvább riffekhez. Minthogy jómagam továbbra is nagy rajongójuk vagyok, kíváncsian várom a folytatást.

A szerző: Coly817 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*