Kreator: Extreme Aggression (1989)

A múltkoriban olvastam azt a véleményt itt, az oldalon, hogy az adott bandától sokszor az az ember kedvenc lemeze, amelyikkel megismerte a zenekart. Nem teljesen értek egyet ezzel, mert számomra léteznek olyan bandák, akiknek a korábbi vagy a későbbi anyagai jobban tetszenek, mint az, amelyiken keresztül megismertem őket. Viszont a Kreator-rel kapcsolatban igaz a korábbi állítás. Őket a Pleasure to Kill lemezzel ismertem meg, és máig az az album jelenti számomra a csupa nagybetűs TEREMTŐ-t! Vad, gonosz és elsöprő. Nagyon erős érzelmi szállal kötődöm ahhoz az anyaghoz.

Valamikor ’87-’88 táján találkoztam velük először. Tisztán emlékszem az első randinkra. Az Iron Maiden-en, Helloween-en és Pokolgépen edződött füleim majdnem sokkot kaptak, amikor az Átkozottak Kórusa után belevágtak a Ripping Corpse kezdő riffjeibe. Csak ültem, és néztem ki a fejemből, hogy ez meg most mi akar lenni?! Semmi dallam, semmi ének frazír, semmi melodikus gitárszóló. Egyszerűen nem értettem. De onnantól kezdve minden nap beraktam a magnómba a barátomtól kölcsönkapott és átmásolt kazit, és próbálkoztam. Nem hagyott nyugodni. Nem sokkal később azon kaptam magam, hogy iskolából hazafelé menet eszembe jutnak momentumok a lemezről, és egyszerűen leküzdhetetlen vágyat érzek rá, hogy meghallgassam. Minél előbb, minél többször és minél hangosabban. Nem ment könnyen, de rövid időn belül első számú kedvenceimmé avanzsáltak a srácok. Ők nyitották ki a kapukat nálam a durvább zenék irányába, ahol később otthonra találtam.

Következő lemezüket, a Terrible Certainty-t nem sokkal később szereztem be, a korábbi Endless Pain-nel egyetemben. Mind a kettő elnyerte a tetszésemet, úgyhogy a rajongásom nem csillapodott. Bár a Terribile-t már egy kicsit szikárnak éreztem. Mintha egy kicsit laboratóriumibb lett volna, de azt is feltétel nélkül szerettem. A Toxic Trace és a Behind the Mirror minden Thrash-Mosh Club elengedhetetlen darabjai voltak, és mi nagyon szerettük hallgatni ezeket.

Mille

Így jutunk el lassan az 1989-es évhez, amikor is a címben szereplő lemezük készült. Ez egész Európa számára nagyon fontos év volt, és nem csak az új Kreator-lemez miatt… 🙂 Petrozza-ék hazájában ledőlt a Berlini Fal, és Kelet-Közép-Európában is elkezdődött valami új, valami más. Ennél a lemeznél is elkezd valami változni, amit már a borító is érzékeltetni akar velünk. Talán azt, hogy egy kicsit megkomolyodtunk, egy kicsit felnőttesebbek lettünk. A hangzás még szikárabb, még laboratóriumibb, mint elődjénél. A kezdő, címadó nóta remekül sikerült, hozzák a korábbi receptet a srácok. A lendület végig kitart a lemezen, egytől egyig nagyszerű dalok sorakoznak egymás után. És akkor most jön a „de”. Valahogy más, valahogy már nem olyan vad, gonosz és elsöprő. Semmibe nem tudnék belekötni, mert profi, ízig-vérig thrash-lemez, ami tetszik és szeretem, de akkor is ott bujkál bennem a kisördög, és mindenfélét sugdos a fülembe, amik egy kicsit összezavarnak. Nem is igazán tudom szavakba önteni, megfogalmazni, egész egyszerűen csak érzem.

Mindenesetre ez volt az utolsó lemezük Jörg Tritze gitárossal. Ennél az albumnál szerződtek az Epic kiadóhoz, stúdióztak az Egyesült Államokban, és ez az anyaguk hozta nekik történetük legnagyobb eladási számait. Tritze távozása után Blackfire igazolt át hozzájuk a Sodomból, de véleményem szerint nem váltak be a hozzá fűzött remények.

Az Extreme… album óta kiadott lemezeik közül engem az Outcast (na, most kapok majd a fejemre 🙂 ) érintett meg igazán, azt nagyon szeretem. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a legutóbbi Gods of Violence anyaguk is nagyon jól sikerült. Azzal a lemezzel mintha egy kicsit visszakaptuk volna őket…

Az Extreme Aggression album kilenc nótát tartalmaz, 37 perc hosszban. Végig szerethető szerzemények foglalnak rajta helyet. A leghíresebb dal a Betrayer lett róla, annak idején még az MTV is állandóan játszotta a klipjét. Az eredeti borító állítólag jóval vadabb lett volna, de a kiadó megkérte a zenekart, hogy egy kicsit moderálják magukat. Ezt, mondjuk, Mille egy interjúban cáfolta. Azt nyilatkozta, hogy a saját döntésük volt, hogy megváltoztatták az eredeti elképzelést. Mindenki értelmezze úgy, ahogy szeretné…

Egy biztos: ez az album alapvetés lett a thrash metal lemezek sorában, és a nagykiadós terjesztés is sokat tett mind a zenekar, mind a stílus népszerűsítése érdekében. Ajánlom mindenkinek hallgatásra, napi 3×1 adagban! 🙂

A szerző: Atter-M18 publikáció
A Rattle Inc. fanzine korai számaiban munkálkodott Attermann néven, véleményt formálva a kortárs hörgős zenekarok lemezeiről. Később átállt az erő túloldalára, és kritikusból kritizált lett. Jelenleg már csak műkedvelőként tengeti életét, a régi kedvencek és az új reménységek között.

1 hozzászólás

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*