E-L-R: Maenad (2019)

A berni illetőségű és E-L-R névre keresztelt brigád néhány száraz adaton kívül nem sokat árul el magáról. Annyi tudható, hogy 2016-ban alakultak, hármas felállásban: a trióban I. R. basszusozik (és énekel), S. M. gitáron húzza felette az ívet (és énekel), M. K. pedig dobon adja kettejük alá az alapot. Fiatal csapatról lévén szó, eddigi egyetlen hanghordozójuk is csak tavaly jelent meg, In Splendour & Sedation címmel. Az EP-n (demón?) hallható két tétel gyakorlatilag egy az egyben megegyezik a most kijött korong első és utolsó számával; a közéjük beiktatott további négy szerzemény duzzasztja azokat az E-L-R bemutatkozó albumává. Ennyi ismeret birtokában kénytelenek leszünk a zenére koncentrálni, mert a Maenad tűnik az egyetlen kézzelfogható támpontnak velük kapcsolatban. És valóban, többet is mond róluk, mint a világhálón fellelhető információk összessége.

Ha úgy veszem, nem könnyű hallgatnivaló a Maenad, közben meg mégis hallgattatja magát. Van rá esély, hogy pár perc flörtölés után levakarhatatlan kísérőnk lesz. A zene valahol félúton van a post rock és a post metal között – jelentsenek bármit is ezek a kategóriák –, és egészségesen egyensúlyoz a holt térben, egy kicsit inkább a metál felé billenve. Nem teljesen e világi közegből közvetít számunkra valami nehezen behatárolható harmóniát, pogány ünnepek szakrális rendjét, nagyon mai módon, mondhatni, a kortárs underground felszabadultságával.

Elsőre a Wolvennest ugrott be róla, aztán a (Dolch), néhány számban pedig az érzékelhetőség alsó határát súrolva a The Howling Void sejtelmes jelenléte érződik, bár az E-L-R zenéje csak áttételesen mágikus, és a legkevésbé sem drone/doom, pláne nem funeral doom. A nagyszerű borítóban benne van minden, amit zenéjük is életre kelt. A holdas éjszakák és végtelen erdők mélyén megbújó sűrű világot egyszer csak törékeny lények árasztják el, és veszik birtokukba. A fáklyafényben surranó árnyak a bor és mámor görög istenének, Dionüszosznak elvakult női követői, állatbőrökbe öltözött és szenvedélyben őrjöngő lányok és asszonyok, akiket még imádott istenük sem kedvel különösebben.

Mámor és rituálé a svájci trió zenéje is. Nem villám ötletek halmozásában jeleskednek, hanem hangulatteremtésben, a hangokkal festésben. A lemezt nyitó Glancing Limbs közben még kételkedhetünk ennek teremtő erejében, de az azt követő Devotee-val kezdődő folytatás már hívő emberként enged tovább. A felbukkanó témák és megoldások száma csekély, a hat és tíz perc közti hosszakat mégsem fájdalmas unalom tölti ki. Az album végére kikerekedik belőlük valami változatlanul szép és ínycsiklandóan különös, egy lelket bearanyozó halvány fénytörés, ami vonzó aurát von az anyag minden perce köré.

Noha két énekese is van a zenekarnak, amit csinálnak, az inkább instrumentális. Hagyományos értelemben vett ének/szöveg-vezérfonalnak alig találni nyomát. Párszor hallatszik valahonnan a visszhangja, de a valódi „vokál” szerepét a dob/basszus- és gitáralap fölé távolról behallatszó, rituálészerű dallamok kapják. Folytonos kilengésekkel tartja magát mederben a zene. És bár a Devotee végének hosszan kitartott lecsengése és a belőle folytatólagosan következő Above the Mountains There Is Light lassú felpörgése, így együtt, egy kissé elnyúlt holtidőt eredményez, az elég gyakran felbukkanó álom-közeli részekkel együtt is: a végletek közt nincs számottevő távolság. Egymásból fakadnak. Hol lentebb tekert hangerőn, hol zajosabban, de ugyanannak a folyónak a zúgása hallatszik a háttérben.

Megnyugtatóan idegen világban tekereg a kígyó, és minden kanyarban ugyanazt a titkot fedi fel. Mindössze néhány zenei ötlet variálódik homogén élménnyé, amely összhatását tekintve – a nem túl hosszú albumon – végül is izgalmas zenét eredményez. Ha nem is adrenalin-, de jó adag hangulat-löket van benne. Befelé fordító varázsbúraként borul fölénk, és kibontakozik előttünk egy elbűvölő táj, amelyben post-gitártémák válnak kellemesen horzsoló hangfolyamokká.

A Lunar Nights fő témája például tremoló módra csipked, körbezúgja a fejünk, mégis kellemes élményben részesít. A gitártémák mindegyikére jellemző, hogy frissítő zuhatagokként, napfényes őszi záporként fürdetnek magukban, olykor hevesebb széllökések közepette, máskor pedig illedelmesen félrevonulva. Delejes szentségből táplálkozó pogány szépség terül szét a Maenad teljes játékidején.

Sokak számára valószínűleg fájóan homogén albumnak fog tűnni, mert picit az is. A figyelmet mindig magához rögzítő, sokszínű hullámzásai mögött nagyon hasonló logika húzódik meg, és fennáll a veszélye, hogy a későbbiekben, valami plusz hozzáadása nélkül, önismétlésbe fog torkollni ez a koncepció. Végighallgatva a teljes albumot, azon túl, hogy remek zenét tartalmaz, kicsit olyan érzéssel érünk a végére, mintha tételről tételre ugyanazzal a trükkel, vagy legalábbis egy nagyon hasonlóval vettek volna palira. A modor, a megszólalás hangvétele alig változik, inkább csak hullámzik. E tekintetben a Wolvennest pár lépéssel előrébb jár, mert bár náluk is az ismételgetésekből fakadó flow-szerű élmény adja a zene erejét, gazdagabban szervezettsége okán mégis az E-L-R fölébe kerekedik. Kíváncsian várom, sikerül-e a svájci triónak továbblépni a Maenad egyébként csodálatos világán, vagyis hogy tudnak-e a későbbiekben további izgalomfaktort integrálni a zenéjükbe. Mindenesetre debütáló anyaguk több mint meggyőző produkció.

Rejtélyes nevük még nincs benne a „nagy” körforgásban, és véleményem szerint nem is lesz soha. Rétegzenéjük mindig is rétegzene marad. A metál fan-ok tiszteletre méltó és népes táborán belül is csak egy szűkebb kör számára jelent nagy örömöt, amikor felbukkan a horizonton egy tehetséges csapat, ilyen reményt keltő bemutatkozással, mint a Maenad. Én hiszek bennük.

A szerző: Bársony Péter43 publikáció
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*