Black Sabbath-albumok rangsorolva. Vigyázat, szubjektív! – 2. rész

9. Never Say Die! (1978)

Az itt következő két lemez sokaknál bizonyára jóval hátrébb található a listán, ám nálam az első Black Sabbath-anyagok között voltak, többek között általuk ismertem és szerettem meg Iommi-ék muzsikáját – még ha nem is mondhatók tipikus BS-alkotásoknak. Sőt, a válság, a tanácstalanság jeleit mutatják. Nem véletlen, hogy a ’70-es években a NSD! volt az utolsó BS-stúdióalbum, amin Ozzy is szerepelt. A címadó nótával persze egyből rám cáfolnak: ez volt az utolsó nagy slágerük ebből a dekádból, onnantól viszont jön a szintetizátor, itt-ott a jazz-es hangzás és hangulat, később pedig a szaxofon és vele a diszharmónia is. A dalok ezzel együtt mélyen belém ivódtak, a többségük tetszik is, de ez már nagyon nem a sötétség fejedelmeinek világa…

8. Technical Ecstasy (1976)

A Black Sabbath, sőt talán az egész rocktörténelem egyik legbénább borítója mögött egy igen furcsa alkotást találunk. A dobozba zárt, zizegő hangzástól, Ozzy-nak a szokásosnál is nyávogósabb hangjától és az abszolút retró fílingtől olyan érzésem van, mintha a csapat demós dalait, nulladik lemezét hallgatnám. Pedig ezek is jó nóták, számomra különösen a You Won’t Change Me és az All Moving Parts (Stand Still) kedves, az It’s Alright-ban pedig Bill Ward éneke hoz üdítően új színt a megszokott hangi palettára (amitől persze még kevésbé lesz Black Sabbath-os a zene). A Rock ’N’ Doctor-t honky-tonk zongorával bolondítják meg, a lírai She’s Gone érzelmességét pedig vonósokkal fokozzák. Merészen kísérleteztek, amivel egyben el is távolodtak a gyökereiktől. Örök kérdés, hogy merre vezetett volna az útjuk, ha Ozzy 1977 után is velük marad, vagy ha az új énekessel, konkrétan Dio-val is ragaszkodtak volna ehhez az irányvonalhoz…

7. Heaven and Hell (1980)

Számomra az itt következő, Dio-val a ’80-as évek elején készült két album ikertestvére egymásnak, nem tudok és nem is akarok közéjük bármilyen másik lemezt beszuszakolni. Nehéz is eldöntenem, hogy melyik tetszik jobban. A közvélekedés egyértelműen a Heaven and Hell-t sorolja előrébb, és tény, hogy egy zseniális, ráadásul sorsfordító albumról van szó, hozzám azonban egy hajszállal mégis a másik lemez áll közelebb. S hogy miért? Mert a H&H-nek mindkét irányba nagyobbak a kilengései: az olyan korszakos szerzemények mellett, mint a Neon Knights, a Children of the Sea, a címadó vagy a Die Young – bocs minden BS-fanatikus kollégától, de – olyan tinglitangli tölteléknóták is sorakoznak a korongon, mint a Lady Evil, a Wishing Well és a Walk Away. Utóbbiak hallgatásakor még ma is Ronnie James Elf-es korszaka jut eszembe…

6. Mob Rules (1981)

És hogy miért ezt a Dio-val készült lemezt soroltam előrébb? Mert úgy gondolom, egységesebb, egyenletesebb színvonalú, mint elődje. Ekkorra jobban összeszoktak a csapattagok, Sabbath-osabb, ugyanakkor modernebb hangzású dalokat írtak. Az A oldal hibátlan, és a B oldalt is erősebbnek gondolom, mint a Heaven and Hell esetében. (Mekkora riffel váltanak tempót például a Faling Off the Edge of the World-ben!) A leggyengébb láncszem itt egyértelműen a Slipping Away, mindenki jobban járt volna, ha lemarad az albumról, ezt leszámítva viszont egy tökéletes dalcsokrot kapunk Geezer-éktől.

5. Sabbath Bloody Sabbath (1973)

Az szinte kezdettől egyértelmű volt számomra, hogy az első öt album végez majd az élen. Annál nehezebb feladat viszont ezek között sorrendet állítani. Alapvetően nem szeretem a csapból folyó, „mindenki kedvence” slágereket. Vonzóbbak számomra a kevesebbet játszott, ritkábban emlegetett, a Best of-albumokról lemaradó nóták – amelyek persze ugyanolyan zseniálisak, mint a Paranoid-, N.I.B.- vagy Iron Man-féle sztenderdek. Emiatt áll közel hozzám a Vol. 4 és a Sabbath Bloody Sabbath lemez, ugyanakkor a Paranoid és a Master of Reality tömény zsenialitása előtt is meg kell hajolnom.

Az első négy Sabbath-lemez, azt gondolom, hangzás, hangulat és témák szempontjából is egy egységes konglomerátumot alkot, a Sabbath Bloody Sabbath ehhez képest a változás albuma. Ozzy valamivel magasabban énekel, és a hangzás is más: vékonyabb, a gitár nem egyszer akusztikus, plusz feltűnik a zongora és a szintetizátor is. A No. 1 sláger innen nyilván a címadó nóta, de kíváncsi lennék, a nem Sabbath-rajongók tudnának-e más számokat is említeni a korongról. A Metallica tette egy másik tábor számára ismertté a Sabbra Cadabra-t, de nagyjából ennyi. Holott a lemezen olyan zseniális nóták sorakoznak, mint az A National Acrobat (micsoda befejezés!), a Killing Yourself to Live, vagy a Spiral Architect (ismét vonósok a láthatáron), plusz én a szintis Who Are You-t is nagyon bírom.

Geezer Butler, Tony Iommi, Bill Ward és Ozzy Osbourne

4. Master of Reality (1971)

Ha meg kell neveznem kedvenc Black Sabbath-nótámat, gondolkodás nélkül a Children of the Grave-et mondom. Na, ez a dal is Iommi-ék harmadik albumán kapott helyet, ahogy a köhögős-bólogatós Sweet Leaf és a gyönyörű, lírai Solitude is. Ami miatt viszont ennek az albumnak nálam nem volt esélye feljutni a dobogóra, hogy egy nyolcszámos lemezen azért túlzás két nyúlfarknyi instrumentális nóta (Embryo, Orchid), és bár alapdarabok, az After Forever, a Lord of This World és az Into the Void sem állnak igazán közel hozzám.

3. Vol. 4 (1972)

Na, ez az az album, ami még ma, többtucatnyi hallgatás után is tartogat számomra meglepetéseket. Egyik dala sem akkora klasszikus, mint a fentebb említett etalonok, ugyanakkor egy csomó briliáns téma és meghökkentő váltás kapott rajta helyet. Kezdve a Wheels of Confusion-nel, a Supernaut-on, a Snowblind-on (megint micsoda tempóváltó riff!) és a Cornucopia-n (a Metallica The Four Horsemen-jéhez hasonló riffgyűjtemény) át egészen az Under the Sun-ig, amelynek harmadik tétele ismét csak fenomenális.

Ez a Sabbath első két évtizedének leghosszabb albuma, olyan tekintetben, hogy tíz dalt tartalmaz, ráadásul az első és az utolsó nóta további két, önálló címmel feltüntetett tételt (The Straightener, Every Day Comes and Goes) tartalmaz. Igaz, az FX című instrumentális inkább zörejek sora, a lírai Changes pedig, hogy finoman fogalmazzak, nem igazán a szívem csücske, ettől függetlenül ez a Sabbath egyik legizgalmasabb alkotása.

2. Black Sabbath (1970)

Iommi-ék bemutatkozó nagylemezét először hátrébb akartam sorolni. Némileg még útkereső, és ezért elég eklektikus anyag, két feldolgozásnótával (Evil Woman /Don’t Play Your Games With Me/, Warning), plusz egy olyan dallal, amelyben az alapriffet szájharmonika kíséri (The Wizard). A Sleeping Village-ben és a Warning-ban a ’60-as évek végének zsigeri, jammelős hard rockja köszön vissza, nem kevés jazz-es, illetve progresszív elemmel színesítve. Az anyag íve viszont olyan biztos pilléreken nyugszik, mint az ikonikus címadó nóta, az N.I.B és a CD-változatra az Evil Woman kislemez B oldaláról átemelt Wicked World.

1. Paranoid (1970)

Bármennyire is nem szeretem a gigaslágereket, ezen a lemezen szinte csak azok találhatók. Az egyetlen kakukktojás – nálam – a Rat Salad, amiben viszont egy kisebb Bill Ward-dobszóló kapott helyet. Talán már említettem, hogy az első anyag, amit Geezer-éktől hallottam, a We Sold Our Soul for Rock ‘n’ Roll dupla válogatásalbum volt. Csak jóval később szereztem be a korai sorlemezeket, és akkor került a helyére bennem, hogy eredetileg melyik nóta melyik dalcsokorhoz tartozott.

Hát, pályafutásuk során ennél az A oldalnál nemigen írtak erősebbet Iommi-ék, és a lemez második fele sem sokkal gyengébb. Ha kiveszem a kosárból az emblematikus War Pigs-et, Paranoid-ot és Iron Man-t, valamint a számos későbbi pályatárs által feldolgozott Hand of Doom-ot, még mindig ott marad a kísérteties szépséggel lebegő Planet Caravan, a súlyosan vonuló, majd egy ínycsiklandó riffel jazz rockra váltó Electric Funeral és az albumot záró, fineszes, jó párszor tempót váltó Fairies Wear Boots.

Nálam ebben a pillanatban ez az élmezőny sorrendje, egy következő alkalommal viszont lehet, hogy más lenne: valószínűleg a Sabbath Bloody Sabbath és a Vol. 4 harcolna ki magának kedvezőbb pozíciót. A lényeg azonban így is, úgy is ugyanaz: Tony Iommi és csapata stílusteremtő, korszakalkotó zenekar (volt). A heavy metal nélkülük nem lenne az, ami. Sőt, lehet, hogy nem is létezne. Bandák ezreire, rajongók millióira voltak hatással; nincs olyan díj, amivel ezt megköszönhetnénk nekik.

Az érdekesség kedvéért idemásolom három másik internetes orgánum BS-albumrangsorát, ezekből is lehet csemegézni, összehasonlítani őket egymással és az én listámmal.

Kíváncsian várom a tiéteket is, legalább az első öt kedvenc Sabbath-albumotok címét!

Loudwire.com:

19. Forbidden
18. Technical Ecstasy
17. Born Again
16. Never Say Die
15. Cross Purposes
14. Seventh Star
13. 13
12. Eternal Idol
11. Headless Cross
10. Dehumanizer
9. Tyr
8. Mob Rules
7. Sabotage
6. Sabbath Bloody Sabbath
5. Heaven and Hell
4. Vol. 4
3. Black Sabbath
2. Master of Reality
1. Paranoid

The Guardian:

19. Seventh Star
18. Dehumanizer
17. Forbidden
16. Tyr
15. The Eternal Idol
14. Headless Cross
13. Technical Ecstasy
12. Cross Purposes
11. Born Again
10. Never Say Die
9. 13
8. Mob Rules
7. Black Sabbath
6. Sabotage
5. Paranoid
4. Vol. 4
3. Heaven and Hell
2. Sabbath Bloody Sabbath
1. Master of Reality

Loudersound.com:

19. Forbidden
18. Born Again
17. Tyr
16. Seventh Star
15. The Eternal Idol
14. Cross Purposes
13. Headless Cross
12. Dehumanizer
11. Technical Ecstasy
10. Never Say Die!
9. 13
8. Mob Rules
7. Vol. 4
6. Sabotage
5. Sabbath Bloody Sabbath
4. Master Of Reality
3. Heaven And Hell
2. Black Sabbath
1. Paranoid

A szerző: Coly804 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

3 hozzászólás

  1. A szemfulesebb rajongok a 13 lemez idejen elcsepegtetett bonusz dalokbol akar osszerakhatjak a maguk kis “14”-es albumat. A 13 Best Buy verzioja 4 bonusz dalt tartalmaz, tovabba a The End turne CD is tartalmaz 4 ki nem adott dalt. Ez osszesen 8 uj dal, eppen annyi, mint amennyi a 13 albumon is szerepel. Ezt nevezem en a “14”-es Sabbath albumnak 🙂

  2. Nem rossz! 😉 Annak külön örülök, hogy a sokak által leszólt – általam igencsak kedvelt – Technical Ecstasy nálad viszonylag előkelő helyen szerepel. Úgy vélem, nagyon nehéz egy ötös listát összeállítani tőlük. Talán a három meghatározó énekessel felett, három-három albumot tartalmazó minilista könnyebb lenne. Annál is inkább életszerű, mivel a Gillan-es és Hughes-os lemezek jóformán senkinél nem lennének az első ötben.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*